Szeretők. A titkos viszonyok lélektana | Mesterkurzus

Egy barátom néhány hete kapott egy telefont: „Szia, a testvéred vagyok. Gondoltam, jó, ha tudsz rólam. 14 éves vagyok, Gabinak hívnak és most jött el a pillanat, nem bírtam tovább, neked is tudnod kell. Az apádnak mi vagyunk a másik családja. Itt van olyankor, amikor tárgyal, amikor üzleti úton van. Gondolom, ha még nem sejtetted, ez így elég durván hangzik, de én szívesen megismerkednék veled.” A barátom önálló egzisztenciájú felnőtt ember, sejtette, nyilván, nem hülye, hogy semmi sem az, mint aminek látszik. Kérdeztem, hogy az anyja tud-e róla, mire a válasz az volt, hogy nem. Rövid, kategorikus nem. Hallgatólagos beleegyezés? Én nem kérdezek, te nem beszélsz? Ez a barátom 3 éve együtt él egy lánnyal és két éve van viszonya egy kolléganőjével. A kolléganőnek egy hónap múlva lesz az esküvője egy férfival, akivel lassan tíz éve élnek együtt.

Nyilván a végtelenségig lehetne folytatni ezt a történetet, de én csak ennyit ismerek belőle. Szeretők vagy titkos kapcsolatok valószínűleg mindenki életében előfordultak már, a szerencsésekében mindenképpen. Ha másért nem, akkor azért, mert a szeretőnk nem feltétlenül az a személy, akivel abban a bizonyos titkos kapcsolatban vagyunk. A szerető a magyar nyelvben általában a nevető (vagy síró) harmadik, a tiltott gyümölcs kínálója. Ami azért furcsa, mert ha az elnevezésre gondolunk, akkor a szerető az, aki szeret, akit szeretünk – és joggal gondolhatom azt, hogy ez a két ember közötti legszebb, legfontosabb, legnemesebb érzésre utal. Arra a két emberére, akik között intimitás van, akik megosztanak egy olyan világot, ami csak kettőjüké, két emberé, akik szeretik egymást. Számomra sem a párom, se a kedvesem, se a partnerem vagy akár a férjem/feleségem szavak sem közvetítik ezt a fajta bizalmat, közelséget, tisztaságot. És mégis a szerető szó köznyelvi használatában sokkal inkább kapott erotikus, borzongató, izgalmas felhangot, mintsem a szerelem szinonimája lett.

Petri György: Improvizáció

Lágy szürke csillogás

Eső-dorombolás

A költői elem

Mély s mélyebb értelem

Egy lehetséges nő

Egy lehetséges férfi

Megy az esőben

Megáll az esőben

És ennek az esőnek

Dióhéj-ropogása

Talán búcsúlárma

Talán a moccanó

Új szándék bizalmasa

Vannak oly kicsi bisztrók

Kerítő keskeny utcák

Ilyesmi előfordul

Lehetett volna

De nem így történt

A lehetséges férfi

A lehetséges nővel

Egy kirakat előtt

Egy templomtéren

Az esőben galambok

Ahol sorvadó lombok

Tükör testük kinyújtja

Összegyűri

Egy autóorr

Lassú elfordulása

Ilyen délután ilyen

Allegretto esőben

Amikor minden szürke csillog

Akármi megtörténhet

Efféle ősz lágy

Leves szövetében

Úgy rejtőzik a költői elem

Mint körtében a kukac

Talán talán talán

Talán egy sál lilája

Lobogtat teutánad

A városi esőben

ázott fura kalandot

ahol sorvadó lombok

ahol az esőlárma

lehetett volna

de nem így történt

lehetett volna Semmi

fogódzó semmi

kapaszkodó az észnek

tekintsd végső dolognak

nincsen rá magyarázat

Semmi fogódzó semmi

Szempont támpont

Az észnek.

problémáim a házassággal

Egy hosszú, fárasztó nap végi összebújásban nemrég azt a mondatot kaptam: „Nem nehéz melletted hűségesnek lenni”. Erről kezdtünk beszélgetni és jó érzés volt hallani, hogy jó velem, hogy nem érdemes és nincs mit máshol keresni.

A zsidó keresztény kultúrkörben a nő gyakran jelenik meg a szűz-kurva ellentétpárban ábrázolva. A szerelem tiszta, ártatlan, a testiség is visszafogott, minden az érzelmek áttetsző, magasabb rendű világában zajlik. Ezzel szemben a szerető a bujaság, a tiltott szabadság, érzékiség, testiség, a hús, a vágyak. Test és lélek elvágólagos kettősének karteziánus felfogása valami furcsa módon mai világunkban a legegyszerűbb, leghétköznapibb helyzetekben is felbukkan. Nem egy férfiismerősömtől hallottam már azt a mondatot, hogy egészen mást keresek abban a nőben, akivel hosszú távra tervezek, akitől gyereket szeretnék. Ilyenkor nem az izgalmas vibráció, a feltűnő jelensége a fontos. A biztonság, az, hogy el tudom-e képzelni anyának. Mintha ez a két dolog egymást kizáró lenne. Mintha nem vágynánk-e sokan, hogy a partnerem, a társam legyen egyben a szeretőm, a bizalmasom, testi-lelki szövetségesem.

A nyugati világban a monogám házasság intézménye valamikor olyan gazdasági-jogi egység volt, ami elengedhetetlenül fontos alapját képezte a társadalomnak. A házasságot nem lehetett az érzelmekre és a véletlenre bízni. A modern korban a szerelmi-házasság megjelenése azonban a fejekben sok mindent alaposan összezavart. A házasság, mint intézmény, alapjaiban nem változott. A mai napig megmaradt mindaz, amiért annak idején létrejött, továbbra is gazdasági-jogi szövetség, a család váza, a gyerekek egzisztenciájának biztosítéka. Csakhogy közben a házasság eszményébe tartozó minden kimondott vagy hallgatólagos idea és elvárás, mint például az örök hűség, érzelmi elköteleződés, szexuális monogámia a modern kor szerelem felfogásával és az erkölcsök változásával nehezen tarthatóvá vált. Ez, az egyébként világos és jól körülírható intézményt elkezdte megbonyolítani érzelmekkel, erkölcsi értékekkel, az emberi történések sokféleségét ezzel egy merev kalitkába kényszerítve. A problémát én nem önmagában abban látom, hogy a házasság, mint intézmény elavult és nem képes betöltetni funkcióját mai világunkban. A gond szerintem azzal van, hogy túl sok mindent próbálunk belesűríteni egyetlen együttélési formába és hogy nincsenek okos és legitim alternatívák egymást valamilyen célból választó emberek számára. Mintha az emberi kapcsolataink valóban csak ilyen egyszerűen egy, vagy két kategóriába sorolhatóak lennének. Mintha mindaz, amit egymás iránt érzünk könnyedén leírható lenne a barátság-szerelem-szex hármasával. Mintha nem lenne milliónyi árnyalata az érzéseinknek és kapcsolatainknak, mintha nem lenne minden viszonyunk más és más. És mintha mindez nem változna folyamatosan időben, ahogyan mi magunk is változunk.

Mi a partneremmel nem vagyunk összeházasodva. Nincs is könnyű dolgom mert mindig úgy „kell” bemutatnom őt, hogy: a szerelmem, szeretőm, gyermekem apja. És, úgy mellékesen együtt is élünk, ami az előzőekből még nem feltétlenül derül ki. Társai vagyunk egymásnak szerelemben, szexben, boldogságban, gyereknevelésben, intellektuálisan és még sok más téren is. Szeretjük egymást. Mindketten úgy érezzük, hogy a házasság sok veszélyt rejtő, alattomos „elfedőszerv”, de legalábbis túlontúl problémás ahhoz, hogy mi csatlakozni akarjunk a házasok táborához. Ezért tartottunk egy olyan „nem-esküvő” partit, ahová elhívtunk minden számunkra fontos embert, ünnepi díszbe öltöztettük a lelkünket és kitaláltunk egy ceremóniát mert mindketten hiszünk a rítusok fontosságában és szépségében. És nem utolsósorban az együttlét erejében, a közös ünneplés, a közös átélés erejében.

Amit ott elmondtam fogadalmak és eskü helyett és, ahogy azt ma is gondolom, hogy nem tudom ígérni, hogy minden épp ilyen szép és jó marad, mint amilyen most, és azt pláne nem, hogy örökre. Hogyan tehetném, amikor még csak azt sem tudom garantálni, hogy a derék-csípő és mellbőségem akár öt év múlva ugyanazzal kecsegtet, mint ma. Felelőtlen és komolytalan kijelentésnek érezném örök hűséget esküdni. Mindezt csak szeretném, csak vágyom, hogy így lesz. Nem tudom, hogy mi lesz holnap, bármikor bármi történhet, jó és rossz is, olyan dolgok is, mint egy baleset vagy egy újabb minden elsöprő szerelem, amiben sejtelmem sincs, hogyan fogunk működni. A házasság sok illuzórikus garanciát ígér: életre szóló egzisztenciális és érzelmi biztonságot, ígéretet arra, hogy nem maradunk egyedül, hogy mindig van ölelő kar, egy meleg mosoly a fáradtan hazatérőnek. Mindezek minőségére azonban nemhogy nem nyújt biztosítékot, hanem számomra sokkal inkább azt sugallja, hogy ha egyszer ez is megvan, ezt is kipipáltuk, jöhet a gyerek, nagyobb ház, új autó. Mostantól örökké együtt leszünk, de jól lesz nekünk az az együtt? Csak önmagában a tartósság szerintem nem érték. Úgy érzem, a házasság helyett fontosabb lenne inkább magunkban keresnünk a garanciákat arra, hogy hogyan tudnánk a jelen boldogságát megőrizni. Ez pedig olyasvalami, amiért folyamatosan dolgozni kell, amiben szükség van időre, lankadatlan figyelemre, energiára és megújulásra képességre.

Szeretők és titkos kapcsolatok általában a legális kapcsolatok melletti párhuzamos történetek. Kevesebbet lehet hallani, hogy a főhős életét egyedül élő boldog szingli és közben titkos viszonyai és szeretői vannak. Annál többet lehet olvasni, hallani a párkapcsolat fő problémájáról, a hűségről, a legfőbb taburól, a megcsalásról és hasonlókról. Kérdés, hogyha több olyan párkapcsolat, házasság lenne, amiben a felek boldogok egymással, akkor is ugyanennyien lépnének félre? Vagy felesleges az intézményben keresni a hibát, amikor az mindig éppen olyan lesz, amint azok, akik létrehozták. Ahogy Kosztolányi mondja „… nem hiszem, hogy a múltban jobbak, vagy rosszabbak voltak a házasságok. Plautus éppúgy csúfolja, mint Flers és Caillavet, Aischylos éppúgy átkozza, mint Ibsen. A házasságok mindig olyanok voltak, mint maguk az emberek.”

félrelépés vagy szakítás

Nehéz lenne pontosan definiálni, hogy mit értünk félrelépés alatt. Azt pedig még nehezebb, hogy ki miért „lép félre”, csalja meg azt, akivel egyébként megosztja az ágyát, az életét. Megcsalás alatt szűkebb értelemben azt szoktuk gondolni, hogy szexuális kapcsolatot létesítünk valaki mással, mint akivel párkapcsolatban élünk. Félredugunk, egészen pontosan. A házasságon, párkapcsolaton kívüli szexuális aktus a titok, a tabu. A szex szerepe, mint általában ebben a kultúrában, ezen a téren is túlértékelt. Mintha a félrelépést le lehetne egyszerűsíteni egy dugásra és mintha a szex egyszerre hordozná mindazt ami két ember között fontos lehet. Az miért nem tartozik a tiltott dolgok közé, ha a feleség a barátnőjével vagy a pszichiáterével osztja meg legféltettebb titkait, családi traumáit, múltjának eseményeit? Akkor csalom meg a páromat, ha fizikailag mással bújok ágyba, vagy hogyha a kettőnk közötti, bizalmon alapuló intimitást árulom el? A kettő nem mindig jár együtt. Mi számít? Ki kit csal meg és mivel?

Egyszer, még az egyetemi évek alatt, volt egy éjszakám egy fiúval. Működött a helyzet izgalma, a kémia, a vágy. Ez a fiú akkor stabil párkapcsolatban élt és, mint ahogy másnap elmondta, ők a barátnőjével mindent elmesélnek egymásnak. Az egyéjszakás kalandok elférnek a kapcsolatukban, sőt kifejezetten izgatónak találják, fokozza az egymás iránt érzett vágyukat. Akkor ez hidegzuhanyként ért, úgy éreztem, hogy megcsaltak, becsaptak, kiszolgáltatottá tett az ő szövetségük, pedig elejétől tudatában voltam annak, hogy én vagyok az a bizonyos harmadik. A titkos szövetség mégsem a szeretők között volt, hanem a legális partnerek között.

Keresünk. Egy életen át. Ki kalandot, ki társat, ki szerelmet, ki érzéki vágyat, ki az igazit, ki bizalmast, ki intellektuális partnert, ki önmagát; ki biztonságot, ki családot, meleg otthont, ki izgalmas utazást, ki elfogadást, ki csupán egy ölelést.

Mit keresünk, nem keresünk-e valójában éppen akkor is, ha „félrelépünk”? Keressük-e azt, amit nem találunk, nem tudunk megtalálni abban a kapcsolatban, amiben épp benne vagyunk? Lehet, hogy csak egyetlen részlet hiányzik, valami nagyon kevés, ami éppen elég, ha úgy érezzük, hogy ettől nem vagyunk maradéktalanul boldogok. Az más kérdés, hogy akarok-e kompromisszumot kötni, és lemondani ezekről a dolgokról? Vagy, hogy, ha fontosak a hiányzó részletek, akkor hajlandó vagyok-e dolgozni, tenni azért, hogy az első számú kapcsolatban megtalálhassam mégis, amit keresek? De sokszor van úgy, – csak mert nem egyszerű két ember elvárásait, vágyait időben és térben tökéletesen összehangolni – hogy bár jól érezzük magunkat, szeretjük egymást, de valami akkor is hiányzik. Vagy azért keresünk mert – bár egyszer kimondtuk az igent –, ha őszinték vagyunk magunkhoz, nem annak az embernek és nem azokra dolgokra bólintottunk, amiket a zsigereink diktáltak. És így, bár lehet hogy észre se vesszük, keresünk tovább.

Valamilyen mélyebb tudati, vagy zsigeri szinten továbbra is nyitott üzemmódban vagyunk. Észrevesszük a pillantásokat, meglátjuk a közeledést, érzékeljük a vonzást. Figyelünk, keresünk. És ez független az aktuális legális kapcsolatban eltöltött évek számától, a közösen elért materiális javaktól, a közös élményektől, akár attól is, hogy vannak-e már addigra gyerekeink. Ez valami sokkal mélyebb tudás, amit vagy engedünk működni, vagy megpróbálunk elnyomva tartani, de attól az még működik, és ha eljön az ideje, akkor képes mindent atomjaira robbantani az életünkben. Családot, állást, egzisztenciát. Sokan ezt hívják igazi szerelemnek. Sokak életében érkezik ez a pillanat rossznak tűnő időzítéssel, pedig lehet, hogy nem az időzítés rossz, hanem előző döntéseinkkel mi nem figyeltünk a belső hangokra eléggé. Vagy hamarabb hoztunk döntéseket, kötöttünk házasságot, vállaltunk gyereket, kezdtünk közös ház építésébe mintsem tisztában lettünk volna saját magunkkal, vágyainkkal, igényeinkkel. És ez nem jó vagy rossz. Ez az élet. Minden történettel tanulunk, minden elhibázott lépés egy újabb megspórolt tapasztalat egy következő kapcsolatban. A fontos az, hogy ne gondoljuk, hogy egyszer csak már készen vagyunk, kényelmesen hátradőlhetünk a fotelban, mert már biztosan nem jön semmi komplikáció. Most temettem el kilencvenkilenc éves nagymamámat. Megadatott az, hogy az utolsó percig vele lehetettem. Foghattam a kezét, amikor elment. Nagyon sokat tanultam tőle ezekben az órákban, percekben is. Többek között azt, hogy a halálunk pillanatáig tanulunk, változunk.

akkor mégis miért lépünk félre?

Az ölelés az egyedüli menedékünk a halál elől – mondja egy helyen Pilinszky. Éppen a haldoklás pillanatában tisztul ki az a tudás is, hogy bár sok utat teszünk meg másokkal, akár elképesztő közelségben is, az életünkben alapvetően egyedül vagyunk és ezt a fajta magányosságot nagyon kevesekkel tudjuk megosztani. Miközben elementáris igényünk van arra, hogy megosszuk, amit csak tudunk, amit lehet. Vannak dolgok, amit nem merek, nem tudok vagy nem akarok mindenkivel megosztani. És éppen ebben van az emberi kapcsolatok összes árnyalata és izgalma. Hogy mindenkivel egy egészen egyedi és megismételhetetlen metszete van az én világomnak.

Sokszor a kémia, a vágy, a helyzet izgalma, az elcsábulás olyan elementárisan erős, hogy annak valóban nem lehet ellenállni. Bármennyire szeretnénk is, nincs olyan, hogy receptszerű, tervezett élet. Valami mindig közbejön. És sok olyan találkozás van az életünkben, ami sehogyan sem fér meg sem tervezéssel, sem az társadalmi normák diktálta követelményekkel. Azzal, hogy hogyan kell „rendesen” élni. Minden találkozás más, nem lehet a félrelépőket és a félrelépéseket szépen csoportosítani, kategorizálni. Egy „félrelépés” lehet egy szemvillanás a metrón, hajnalig séta és szerelmeskedés egy parkban, egy jó vagy rossz dugás egy szórakozóhelyen, de lehet egy baráti kapcsolat időleges átszíneződése is. Mitől ártatlan és mitől válik veszélyessé? Mindenkinél máshol vannak ezek a határok, nem is érdemes általánosságokkal fárasztani magunkat. Csak a feleken múlik. Egy férfi ismerősöm azt mondja, hogy igyekszik nem elcsábulni, mert nála nincs szex önmagában, az legtöbbször csak érzelmi töltettel lehetséges. Ha egy helyzetben érzi, hogy a vágy, a kémia elkezd működni, inkább idő előtt elmenekül, mert nem akarja, hogy beszippantsa ez az élmény. Szereti a feleségét és féltené a családját.

A biztonság vágya nagyon erősen munkál bennünk. Sokak számára például a legalitás, a társadalom által elismert, intézmények által garantált keretek, a rend nyújtják ezt az érzést. Ha a történelmet, irodalmat, művészeteket nézzük, azt látjuk viszont, hogy a szabadság vágya legalább olyan erős késztetés, mint a rend, a normák által szabályozott élet utáni vágyunk. Mégis sokan jobban szoronganak a teljes szabadság gondolatától, mint attól, hogy hazudjanak a feleségüknek/férjüknek. Az őszinteség veszélyeztetné azt a jó stabil életet. A félrelépések sokszor ebből, a mélyben munkáló ambivalenciából fakadnak. Egyszerre vágyunk a keretekre és gyűlöljük, ha kordában kell tartanunk a vágyainkat. A szabadság így sokszor elég méltatlanul, suttyomban valósul meg, szorongást, bűntudatot és végül borzasztó sok fájdalmat eredményezve. Igazán szabadon élni és szeretni nem egyszerű dolog, még ha össztársadalmi és egyéni szinten is az tűnne célravezetőbbnek. Sokaknak a biztonságnak akár az illúziója is mindennél többet ér.

Egy harmincas férfiismerősöm mesélte, hogy az ő baráti körében szinte mindenki megcsalja a feleségét, és rosszallással tette hozzá, hogy ráadásul sok helyen kicsi gyerekek is vannak már. Nemrég barátaink hozták személyesen esküvői meghívójukat és a házasságról kezdtünk beszélni. Hogy ők miért, mi miért nem. Ők hisznek abban, hogy lehet ezt a dolgot tartalmas kötelékként megélni ami például egy félrelépésnél biztosíték arra, hogy ne menjen szét a kapcsolat, a család. Segít megőrizni a „józanságot”. Mert, mondják, borzasztó látni, hogy fiatal családok esnek szét, mennyi válás, szakítás van. És ha már gyerek is van, azért az mégse normális.

Sokféle érthető, megérthető tényező motiválhatja a félrelépést. A hazugság, a csalás az, ami valóban veszélyes játékká teheti ezt a történetet. Mert ez azt sugallja, hogy nem igazán tudjuk, hogy hányadán is állunk a másikkal, vagy sokszor saját magunkkal. Nem merek őszinte lenni. Miért? Mert így egyszerűbb, kényelmesebb, nem akarom a másikat megbántani? Ezek a sztenderd válaszok. Vagy gyávaságból? Lehetséges-e az, hogy azt a kapcsolatot, ami az életem vázát adja, amiben a legtöbb időt töltöm, azt az embert, akivel gyereket vállalok, azt vágjam át? Ott hazudjak, ahol a legfőbb menedékem van? Az otthonom? Sokszor egyszer elég hazudni ahhoz, hogy a bizalom megroppanjon. Egy hazugságspirálba pedig igen egyszerű belegabalyodni és annál nehezebb kikecmeregni belőle. Persze nagyon sokféle hazugság van és a hazugság nem ugyanaz, mint bizonyos dolgok elhallgatása. Ennek megítélése attól függ, hogy mi a párkapcsolatban a felek által lefektetett közös norma. Őszinteség mindenáron? Azt csinálsz, amit akarsz, ne is tudjak róla, de ha szerelmes leszel másba, akkor megöllek? Nálunk otthon két alapszabály van: mindenkinek mindent szabad, nincsenek korlátok, viszont mi ketten vagyunk egymás bizalmasai, így őszintén megosztjuk, ami történik velünk. Hasonlóan működik ez például meleg párok esetében is, ahol az AIDS miatt élet-halál kérdése az őszinteség. Nálunk is egészen praktikus oka van: ha valakivel együtt élek és közben az életemből a titkok, azok az élmények, amikben a másiknak nincs helye, egyre többet szorítanak ki, akkor az idővel szükségszerűen távolságot teremt közöttünk. Nem hiszek abban, hogy ezt a típusú távolságot bármilyen kapcsolatterápiával könnyen helyre lehet állítani. Nagyon nehéz az elveszített, vagy soha nem létezett bizalmat újrateremteni öt-tíz- húszévnyi együttélés után. A szerelem helyett (ideális esetben mellette) számomra sokkal fontosabb alapja egy jó kapcsolatnak a szimmetrikus intimitás. A kölcsönös „lemeztelenedés” képessége, a közelség megteremtésének és fenntartásának képessége, a megosztható közös terek minősége.

Mindenkinek máshol húzódnak az intimitás határai, hogy mit hogyan osztunk meg azzal az emberrel, akivel azéletünket, asztalunkat, ágyunkat, és a reggeli ébredés összes színét-szagát megosztjuk. Sokszor egyszerűbb, sokszor kényelmesebb, sokszor pedig ésszerűbb ezeket a megosztható dimenziókat „diverzifikálni” és nem kockáztatni a józan kompromisszumokkal kialakított életet. Mert annak is értéke van és nem mindig ezek felrúgása az egyedül helyes út. Sokan élik úgy az életüket, hogy szeretői viszonyt tartottak vagy tartanak fenn, vagy csábulnak el egy-egy kaland erejéig. Sok olyan történetet is hallani, ahol teszik mindezt a hitves kimondott vagy hallgatólagos jóváhagyásával. És ha ezek a kapcsolatok ilyen felállásban is életképesek akkor az azt is bizonyíthatja, hogy a felek valójában nem akarnak változtatni ezen a status quó-n.

a titok – vágy és bűntudat

A szerető általában a vágy titokzatos tárgya. A szerető személye és szerepe azonban nem mindig nyilvánvaló. A vágy, természete szerint, sokszor jelenik meg olyan helyzetekben mikor a kielégülést valami korlátozza. Vagy a fizikai hozzáférés, vagy a tiltás. A vágy keletkezhet önmagában, nem feltétlenül a tárgy inspirálja. A vágy tárgyát teremtheti maga a vágy. Mai világunkban az izgalom, a kaland, adrenalin termelésének céljából extrém sportok űzése teljesen legitim és elfogadott tevékenység. Senki sem ütközik meg túlságosan akkor, hogy ha egy banktisztviselő szabadidejében sziklát mászik vagy motorozik. Ha valaki ugyanezzel a céllal a családi életen kívül kalandokat kerget, arra valahogy mégis ferde szemmel nézünk. A filmművészetben ezernyi módon jelenik meg a vágy és a tiltott, a büntetés tematikája. A szakács, a tolvaj, a tolvaj felesége és a feleség szeretője című Greenaway filmben a férj a szerető testét fantasztikusan terített asztal közepén ünnepi fogásként tálaltatja feleségének. A titkosság, a büntetés fenyegetettsége, a lebukás veszélye, a megaláztatás kockázata, a tiltott gyümölcs valami különleges erőt és ízt kölcsönöz a vágynak. A vágy illegális megélése azonban szorongással, bűntudattal is társul. Határaink feszegetése, a tiltott és engedett közötti átjárhatóság piszkálgatása kicsi gyerekkorunktól kísér bennünket. Ez önmagunk és a világ megismerésének módja. És ez a tanulási folyamat egész életünkön át tart. Szabályainkat, normáinkat éppúgy emberek hozták létre és teljesen természetes, hogyha valaki ezeket élete során legalább néhányszor felfüggeszti, de legalábbis megkérdőjelezi őket.

A nyugati világ szexualitásában a vágy és a tiltott hangsúlyosan van jelen. Szélsőséges és büntető stigma kapcsolódik a szexualitás bizonyos formáihoz. Ez régi vallási tradíciókból származik, mai tartalmát azonban jórészt orvosi, pszichiátriai címkék adják. „A régi vallási tabuk főként a társadalmi szerveződés rokonsági formáin alapultak. Rendeltetésük az volt, hogy elriasszák az egyént a nem megfelelőnek tartott kapcsolatoktól, és hogy így biztosítsák a megfelelő rokoni kapcsolatok létrejöttét. A bibliai kinyilatkoztatásokból merített szexuális törvények arra irányultak, hogy megelőzzék az elítélendő párkapcsolatokat: az egy apától származó rokonok között (incesztus), az egyneműek között (homoszexualitás), vagy a különböző fajok között (állatokkal való fajtalankodás). Amikor az orvostudomány és a pszichiátria befolyásra tett szert a szexualitás fölött, nem annyira a nem összeillő partnerekkel kezdett el foglalkozni, mint inkább a vágy kielégítésének nem megfelelő formáival.”(Gayle Rubin: Elmélkedés a szexről, avagy megjegyzések a szexualitás politikájának radikális elméletével kapcsolatban)

Ahogy Foucault mondja, a szexualitásban mindig van valami zavarba ejtő. Valami, a vágy, a tiltott és a misztikus fogalmainak a határmezsgyéjén. A vágy sokszor minden előzmény nélkül egyszer csak ott van. A helyzet, az idő, a fogékonyságunk, a másik, a múltunk és a jelenünk, de lehet, hogy csak az aznapi események, mind benne vannak abban a sűrített és intenzív érzésben, ami valahol a tudat, az érzelmek és a test cseppfolyós határvonalán bizsereg.

Miről szól a vágy? Szólhat csupán rólunk. Van olyan, amikor a szerető és a hitves is csupán statiszta abban a filmben amit önismereti kalandozásnak is hívhatunk. Játéknak magunkkal, ismeretlen helyzetekkel, határátlépésekkel, a tiltott és  az engedett világával. Lehet, hogy még a múlttal van dolgom, lehet, hogy a szüleim múltjával. Otthonról vagy valahonnan hozott élménnyel, traumával. Nagyon sok kalandunk van önmagunkkal, de ebben sokszor szükségünk van az emberi interakciókra, a másik tükrére, a helyzet kínálta kiszámíthatatlanságra.

Valerie Tasso, Gayle Rubin és sok más feminista gondolkodó szerint is a nyugati kultúrkör szexualitásában az lenne egy ideális világ, ha képesek lennénk visszanyerni gyermeki ártatlanságunkat. Hogyha a szexualitás szocializációja során a legelső testi kísérletezésekhez nem kapcsolódnának a felnőtt világ szexuális fogalmai és nem kezdődne ezeken a pontokon a bűntudat-keltés hálátlan folyamata. Amíg a szexualitásban ennyi tabu van, amíg a szakkönyvek ennyi „parafíliát[1]” és perverziót tartanak számon, addig elég nehéz lesz a szexualitást felszabadítani a bűntudat alól. Amíg pedig van bűntudat, addig a vágy sem maradhat érintetlen ez alól. Addig jelen lesz a tiltott, és a határátlépés.

férfi és nő – mítoszok a nemek körül

„Az éjjel sírtam. Sírtam, mert a nővé válás folyamata fájdalmas. Sírtam, mert nem vagyok már gyerek, a gyerekek vakhitével. Sírtam, mert kinyílt a szemem a valóságra – Henry önzésére, June hatalomszerelmére, az én kielégíthetetlen alkotókedvemre, ami folyton másokkal keresi a kapcsolatot, és nem elégszik meg önmagával. Sírtam, mert többé már nem tudtam hinni, holott szeretek hinni. Hit nélkül még ma sem tudok szenvedélyesen szeretni. Ez azt jelenti, hogy emberként szeretek. Sírtam, mert mostantól fogva kevesebbet fogok sírni. Sírtam, mert elveszítettem a fájdalmat és még nem szoktam meg a hiányát. Így hát ma délután eljön hozzám Henry, holnap pedig én megyek el June-nal.” (Anais Nin naplójából Henry és June)

Ahogy a szakirodalom, vulgárpszichológia és bulvársajtó szereti a szexben felmerült kérdéseket külön női és férfi problémakörökként csoportosítani, ugyanúgy teszi ezt a párkapcsolati problémák esetében is. Ha társadalomtörténeti, kultúrtörténeti elemzést végeznénk, akkor valóban lenne létjogosultsága esendő, félrelépő férfiak és nők ügyét külön-külön vitatni. Akár csak a történeti forrásokból visszakutatható jogi eseteket is nézzük, kiderül, hogy a nyugati kultúrkörben a nők házasságtörése egészen más megítélés alá esett, mint a férfiaké. A tradicionális női szerepnek mindig is része volt a család, a család egységének fenntartása. A házasságtörő nő sokkal nagyobb veszély volt tehát a családra, mint társadalmi egységre. Ebből kifolyólag, másrészt a nők alacsonyabb státuszú társadalmi szerepéből adódóan a házasságtörő nőket sokkal komolyabb büntetéssel sújtotta az adott társadalmi rend. Látszatra ma már szexuális forradalom utáni időket élünk, amiben nő és férfi mindenben egyenjogú partnere egymásnak a házasságban. Látszatra, mert közben lépten nyomon kiderül, hogy most sem ugyanaz a megítélés, ha a férfi lép félre, valahogy hamarabb legyintünk, hogy persze, szüksége van a kalandra, hajtja a vadászösztön. Persze a saját esetünkben nem jut majd eszünkbe ilyen buta közhelyeket elővenni, mert ott ismerjük a részleteket, a lehetséges okokat, jó esetben a teljes háttértörténetet.

Úgy érzem fontos lenne felismernünk és tudatosítanunk, hogy emberi kapcsolataink messze túlmutatnak a társadalom kínálta együttélési formákon. Viszonyaink bonyolult és többszörösen összetett kapcsolathálók, amikben éppúgy jelen van a múltunk, mint a jelenünk, előző kapcsolataink, családunk, egyéni élettörténetünk. Ez azt is jelenti, hogy azt mondani, hogy a férfiak vagy a nők általában ezért és ezért lépnek félre, ezek a tipikus férfi vagy női problémák, valójában durva általánosítások. Ami persze megteszi egy bulvármagazin hasábjain, de igen kockázatos, hogyha a saját életünket akarjuk sztereotip sémák és receptek alapján megszervezni vagy baj esetén orvosolni. Nem leszünk képesek ugyanis meglátni magunkat és a másikat, ahogyan mi vagyunk, pőrén, emberien. Nem azt tagadom, hogy fontos nőnek és férfinak lennünk, még azt sem, hogy nő és férfi valóban sok szempontból mások. Úgy érzem, hogy ennél a kijelentésnél sokkal hangsúlyosabb, hogy mások vagyunk, mint két ember, mint két külön univerzum, ahogyan két nő is különbözhet oly annyira, hogy egy életen át se tudnak szót érteni egymással. Hogyha képesek vagyunk meglátni a másikat, a másik vágyait, kérdéseit, félelmeit, akkor leszünk képesek megérteni és elfogadni is. És, hogyha nem sztereotip kapcsolati mintákban gondolkodunk, akkor rájövünk, hogy a férfi és női szerep lehet csupán egy jó játéktér, és, hogy mi ketten, te meg én, hogyan osztjuk fel, osztjuk meg egymással a világot, az már csak a kreativitásunkon múlik. Életünk során vonzódunk nőkhöz és férfiakhoz, különféle testi és lelki vágyakat fogalmazunk meg, vagy nyomunk el csírájában, mert nem férnek meg az elfogadott normákkal, szűkebb-tágabb környezetünk elvárásaival. Emlékszem, megérintett egy régen látott film, a Carrington, a festőnő szerelmei című, I. világháború idején játszódó filmdráma. Egy fiatal öntudatos festőnő és egy homoszexuális író különös szerelmét, barátságát és együttélését rajzolja meg, amiben szerelmek jönnek mennek, de az ő kapcsolatuk mindenek fölött egy erős, intim kötelék. Vannak időszakok, amikor tartalmazza a testi intimitást is, és vannak, amikor nem. Úgy éreztem, hogy irigylésre méltó ez a kapcsolat, hogy milyen jó, akik ilyet tudnak. Ahol az őszinteség, elfogadás, megengedés, egymás és a maguk ismerete valami fontosat, érdemeset tud létrehozni. Azt éreztem, hogy egy kapcsolatban, bármilyen kapcsolatban egyedül azok a kötelékek férnek meg, azoknak van szerepe, amik belülről fakadnak. Sem hűség, sem őszinteség se fogadott ragaszkodás nem működik, ha kívülről ránk kényszerített.

virágozzék minden virág

“Rákérdezett a leszbianizmusra. Azt mondtam: – „végül is, ha van bármi magyarázata a rejtélynek, akkor az nem más, mint hogy a nők közötti szerelem oltalom és menekülés a harmóniába. Két nő nem ítéli el egymást, nem bánik brutálisan egymással, nem talál semmit nevetségesnek. Behódolnak a szentimentalizmusnak, a kölcsönös megértésnek, a romantikának. Az ilyen szerelem halál”. …De mint June-nak, nekem is marad fölös energiám finom perverziókra. Egyetlen férfit vagy nőt szeretni: börtön. Nincs szükségem drogokra, mesterséges izgatószerekre. Ugyanakkor meg akarom tapasztalni ezeket a dolgokat June-nal, be akarok hatolni a rosszba, ami vonz engem.” (Anais Nin naplójából Henry és June)

Vannak, akik nem keresnek, hanem találnak. Nem az igazit, a végsőt keresik fáradhatatlanul, hanem találnak, rátalálnak, mindig másvalakit, mindenkiben mást találnak. Több olyan barátom is van, aki egyszerűen imádja a nőket. Először komikusnak és komolytalannak éreztem, el se hittem, hogy ilyen van. Biztosan fiatal fiúkori trauma, gondoltam. Aztán elkezdtem megérteni, hogy ez hogyan működhet. Afféle őszinte műélvezet, az esztétika, a változatosság, a szem és az érzékek folyamatos fürdőztetése. Egyikőjük rendszeresen bámulta a csajokat akkor is, ha épp nővel volt. Olyasmi ez, mint egy szenvedélybetegség. Vagy, mint egy egyszerű gyűjtőszenvedély. Nem feltétlenül a birtoklás, a hagyományos materiális értelemben vett birtoklás, de az élmények, kalandok gyűjtése vezérli.

unalom, kényelem és más vágyölők

Unatkozó szépasszonyok házasságtöréseit megörökítő történetek nemcsak a klasszikus irodalmak íróinak fejéből pattantak ki. Sokszor van, hogy igazából semmit sem keresünk, csak unatkozunk. Egyszerűen meguntunk azt, ami van, és nincs kedvünk ezredszerre is valami „újszerűt” főzni a meglévő alapanyagokból. Van ilyen. Tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy az emberek általában nem szeretik a monotóniát, a rutint, és egy idő után elkezdenek ráunni arra, ami van. Elmúlik az izgalom, a vágy, a misztikum. Az ismert már nem tudja előhívni ugyanazokat az érzéseket, mint amikor még pusztán a másik gondolatától orgazmusunk volt. Nagyon sok kérdés hangzik el arra vonatkozóan, hogy mit lehet tenni egy kihűlt kapcsolattal, mit csináljunk, hogyha néhány év eltelte után már nem kívánjuk úgy a másikat. Jönnek a kifogások, fáradtság, figyelem múlása. Számomra furcsa az a kettős mérce, ahogyan a párkapcsolatról sokan gondolkoznak. Egyik oldalon reneszánszát éli a házassági monogámia ideája, másik oldalon pedig olyan életeket alakítunk ki, amik a kor sztenderdjeinek megfelelően a fogyasztásra, teljesítményre, és alapvetően az idő apróra tördelésére van kihegyezve. Úgy tűnik nem annyira divat ma hosszasan időzni dolgok felett, valamin kitartóan dolgozni, molyolni, minőséget garantálni, arra nem sajnálva időt, energiát. Pedig ez a két dolog így nehezen összeegyeztethető. Ha már a monogámia mellett döntöttünk, akkor érdemes jó monogámiát csinálni, ezt máshogyan nem nagyon érdemes. Gondolkoztam például azon, hogy mennyi lehet igaz azokból a közhelyekből, ahogyan általában a szeretői légyottok körülményeit ábrázolják. Kertben, liftben, irodában, autóban, étkezőasztalon, hotelszobában vagy moziban, két tárgyalás között, kora reggel vagy délután, síszünetben, ha a család nyaralni van, vagy üzleti úton. Csupa hétköznapi helyszín más megvilágításban, és szex a szokásos franciaágy- hálószoba keretein kívül. Nyilvánvalóan nem „csak” ennyi az egész, de feltehetően nagyban befolyásolja a helyzet, a tér és az idő szokatlansága a vágy felfokozottságát, az izgalom hőfokát. Azoknak azonban, akik hisznek a monogámia felfrissülési képességében és erejében, azoknak melegen ajánlom kipróbálásra az összes szokatlan párosítást.

„A Magyar Kurir 1792 március 9-i számában egy farsangi történetet mond el. Kolozsvárott esett meg, egyik ottani álarcos bálon. A férj, városi tisztviselő, fáradtan érkezett haza és nem volt kedve bálba menni. Kéri vala felesége – folytatja  a tudósítás – hogy bocsátaná el hát őtet egyedül a bálba. E meglehet, szívem, mond a férje, viseld magad becsületesen. Ezzel az asszony bálba méne, férje pedig nyugodalomra tevé tagjait. De nem sokáig nyughatik, élvén a gyanúperrel. Felkél, felöltözik álorcásan s titkon utánamegy. Ott kétszer-háromszor jól megtáncoltatván s megkávéztatván, kihívja a bálból sétálni s négy aranyakért elüti rajta a port idegen ember képében. Ezzel a menyecskét a bálba visszavivén, eltűnik s hazamenvén, ágyába lefekszik. Hazamegy a menyecske virradat felé s szokás szerint kérdezik egymástól: no szívem hát hogy nyugodott? hát te hogy mulattad magadat? Én rosszul nyugodtam – feleli a férfi – mert azt álmodtam, hogy te egy idegen emberrel itt és itt négy aranyért így és így cselekedtél. A tagadás nem használt. A férj megtalálta a négy aranyat az asszonynál, elszedte tőle és keményen megvervén elkergette.” (Ráth-Végh István: Az asszonyi hűtlenség története)

Ennél sokkal kevésbé volt drámai, ám annál pozitívabb kimenetelű nemrég szerelmem születésnapi ajándéka.

Kisfiunkat a nagymamára hagyva, hosszú hónapok óta először kettesben, szállodában aludtunk. Randihoz öltöztünk, könnyű, érzéki darabok, egy jó bor, izgi játékok a táskába, és kéz a kézben átsétáltunk a néhány utcányira fekvő panorámás hotelba. Először vicces volt saját nevemen regisztrálni, saját lakcímet (a néhány utcányira levőt) megadni. Lehettünk volna titkos szeretők. Lehettünk volna, láttuk a pincérek szemében, és lettünk, ahogy bezárult mögöttünk a hotelszoba ajtaja. Ketten voltunk, ahogyan minden este, de most titkos, néma, egymást kutató szeretők. A tér és idő teljesen átrajzolta ezt az éjszakát.

szex (házasságon kívül is)

„Ez a kultúra mindig gyanakvással vizsgálja a szexualitást. A szexualitás mindaddig bűnös, amíg ártatlansága nem bizonyosodik be. Gyakorlatilag minden erotikus magatartás rossznak minősül, ha csak valami meghatározott ok nem indokolja felmentését. A legelfogadhatóbb magyarázat a házasság, a szaporodás és a szerelem. A modern nyugati társadalmak a szexuális értékek hierarchikus rendszere alapján minősítik a szexuális cselekedeteket. E rendszer szerint a „jó”, a „normális”, a „természetes” szexualitás eszményi esetben legyen heteroszexuális, házasságon belüli, monogám, reproduktív és nem kereskedelmi jellegű. Öltse párkapcsolat formáját, a felek ugyanahhoz a generációhoz tartozzanak, s színtere az otthon legyen. Idegen tőle a pornográfia, a fetisisztikus tárgyak, a különféle játékszerek vagy a férfiétől és a nőétől eltérő szerepek. „Rossz”, „abnormális” vagy „természetellenes” minden olyan szexualitás, amely megsérti ezeket a szabályokat.” (Gayle Rubin: Elmélkedés a szexről, avagy megjegyzések a szexualitás politikájának radikális elméletével kapcsolatban)

Ez a rossz, vagy tiltott szexualitás lehet homoszexuális, házasságon kívüli, promiszkuus, nem szaporodás célját szolgáló. Kimerülhet a maszturbálásban vagy megvalósulhat orgiákon, lehet alkalmi jellegű, átléphet generációs határokon, sor kerülhet rá nyilvánosan, vagy legalábbis bokrok között vagy fürdőkben. Ennek a jó és rossz, legális és tiltott közötti határvonalnak a célja a rend fenntartása és a káosz elkerülése. Pedig ebből kifolyólag életünk látszólag sokszor nagy rendben de elhallgatásokkal, nehéz titkokkal, szorongással, hazugságokkal, bűntudattal terhelten zajlik. A félrelépések természete nagyon gyakran kizárólag szexuális de legalábbis sosincs híján erotikának. A szexre sokan fogják azt is, amiért félrelépnek. Ezt a barátnőm, feleségem biztosan nem tenné meg nekem, eltelt x év és nem hajlandó …, a férjem ezt nem értené, biztosan kiakadna. Már nem tudom felizgatni, nem úgy néz rám, mint régen, azt se veszi észre ha fodrásznál voltam, stb. A szex, megítéléséből adódóan, szinte kínálja magát arra, hogy a félrelépések legfőbb színtere legyen. Sokak fejében a „normális”, házasságon belüli szexualitás elég szűken értelmezett, nem enged túl sok teret a szabad erotikus fantáziának, a vágy játékainak. Nem egy prostituálttól hallottam, hogy milyen jó, hogy ilyen ez a mi kultúránk, hogy ennyi szexuális vágyat eleve kirekeszt a hitvesi hálószobából. Ők ebből élnek.

„Fizetségért kínált kéj, elkapkodva vagy éppen mestermód kielégített, áruba bocsátott test és vágy – mióta világ a világ – mindig volt és mindig lesz, tudjuk. De a modernizációs fejlődés eredményeképpen az 1860-as évektől a prostitúciós ipar már jóval nagyobb létszámú szereplőt foglalkoztatott, valamint sokkal szervezettebben (gyakorlatilag a város társadalmi rétegzettségét másolva) épült ki a városok szexuális hálózata, és az 1867-es rendszerváltással kezdődő intézményesülési folyamat a fizetett szerelem piacára is gyorsan behatolt. … a prostitúció egyes formái gyakorlatilag beépültek a polgári szokásrendbe, s a prostituáltakkal való találkozás tulajdonképpen a polgári élet kimondott vagy ki nem mondott, de megtűrt eseménye volt.” (Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat, Bordélyvilág a történeti Magyarországon)

Szerencsés esetben a szexben az évek múltával a tapasztalat a barátunkká válik. Egyre inkább tudjuk, hogy mire van szükségünk, egyre nagyobb az önismeretünk, sokszor az önelfogadásunk is. Letisztulnak az értékeink és az elvárásaink. Bátrabbak leszünk, nagyobb valószínűséggel próbáljuk ki azokat a dolgokat, amiket nem mertünk azelőtt, nagyobb valószínűséggel akarjuk megélni titkos vágyainkat. A kérdés az, hogy ezek a változások mennyire vannak szinkronban az életünk egyéb történéseivel, és, hogy mennyire rugalmas, felkészült a párkapcsolatunk, a házasságunk ezekre a változásokra. Sokan saját csapdájukba esnek: a kapcsolatot a maguk képére formálva létrehozták, egymás irányába megfogalmazott elvárásaikat bekeretezve kifüggesztették a hálószoba falára. Megismerték, megszerették egymást valamilyennek, de ehhez a képhez képest nem tudnak, nem mernek elmozdulni. Attól tartanak, hogy a másik ezt nem tudja majd feldolgozni, nem tud vele mit kezdeni. Egészen megdöbbentő, hogy sokszor mennyire egyszerű, könnyen teljesíthető vágyakat nem mernek emberek megfogalmazni partnerük felé. Egy titkos viszonyban lehet, hogy idegenek vagyunk, lehet, hogy szövetségesek. Egy biztos, nincsenek a külső kötelékek, nincs vesztenivalónk, hacsak nem a közös titok. Lehet, hogy nem adunk mást magunkból, csak ezt a féltett, titkon őrzött vágyat. Gondolhatjuk, hogy így minden egyszerűbb mint ahogy nyilván a bordélyházak közönsége is gondolta annak idején.

„Fekete Manci szögletes arcú, kék szemű román buja utcai nő. Hamis arany karkötők a kezén. „Volt a Zrínyi utcában egy kurva, hívott, hogy legyek kurva, hát kurva lettem.” „Mi hozott ide, a pénz?” „Nem, a fasz – felel – Nagyszerű pálya. Román származású és anya vagyok.” […] Élmény. Kossuth Lajos utca délelőtt. Gyönyörű fiatal nő, olyan finom, mint Erzsébet királynő. Azt hiszem, hogy sohase állna velem szóba. Amint elhalad mellettem, fülembe súgja gyorsan: „Nyalogass, öcsi, segíts, nagyságos úr.” (Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók, 1933-34)

minden dolgok rendje

És mert szeretők, titkos viszonyok mindig is voltak és lesznek, mert valójában nem tudjuk mi zajlik a hálószobákban, mert mindenki másképp csinálja, mert ez az élet, a dolgok rendje, zárszónak csupa közhely helyett egyetlen tanulság jutott eszembe: az élet gyönyörűn esetleges, ehhez kell valahogyan felzárkóznunk.

---

[1] A parafília a pszichológiában és a szexológiában olyan rendellenes szexuális viselkedés, amelynek lényege valamely tárgyhoz, speciális szokáshoz, illetve serdülőkorúnál fiatalabb emberekhez való vonzódás szexuális örömforrásként.