nyomtatásban megjelent a Párkapcsolat Klinika kötetben a Nyitott Akadémia kiadásában

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?

(Nagy László: Ki viszi át a szerelmet)

Eredetileg arra kértek fel a Nyitott Akadémia szervezői, hogy a partnerszexben megjelenő szexuális zavarokról tartsak előadást. Bár a szexualitással foglalkozó szakembernek tartom magam, nagy kínban voltam, mert én sosem gondolok úgy a szexre, mint amiben betegséghez hasonló „tünetek” léphetnek fel, és mint amit meg lehetne közelíteni egy viszonylag leegyszerűsített diagnózis-gyógymód modellel. Mindemellett nem szeretek a szexről csak úgy önmagában beszélni, mert azt tapasztalom, hogy a szexualitás valójában az életünk minden más, szexmentesnek tűnő dimenziójába van mélyen beágyazva, oly sok átláthatatlan, megfejthetetlen átfedéssel, hogy életünkből jól körülhatárolt zárványként kiemelni szinte lehetetlen. A szexualitás jelen van születésben és halálban, testünkben és lelkükben, jelenünkben és múltunkban, szerelmi, rokoni és baráti kapcsolatainkban. A szexualitásunkban pedig benne van minden érzelmünk, vágyunk, örömünk és bánatunk, a gyerekkorunk, a szerelmeink, társas élményeink és borzasztó magányunk; minden gyönyörünk és fájdalmunk. Hogyan is tudnék ebből néhány „tipikus” problémás helyzetet kiragadni, és ha tenném is, mi értelme lenne? Nem szeretném azt sugallni, hogy vannak megbízható receptek, és hogy nem mindenkinek a maga egyedi és megismételhetetlen történetével kell megbarátkoznia, és kezébe venni annak irányítását.

Ha már a párkapcsolat érzelmi vagy szexuális „zavarairól” beszélünk, akkor engem valamiért sokkal jobban izgatnak azok a kérdések, hogy egyáltalán miként juthatunk el olyan élethelyzetekig, ahol végül már azt érezzük, segítség nélkül nincs kiút. Milyen érzelmi utakat járunk be, miért keressük például éppen a szerelmet? Honnan jönnek az életünket, a döntéseinket meghatározó vágyaink? Miért éli a monogám párkapcsolat ekkora reneszánszát, miközben ennyire sok a válás és a rossz kapcsolat? Mielőtt bármiféle zavarról beszélhetnénk, úgy érzem, arról lenne érdemes gondolkodnunk, hogyan jelennek meg életünkben a társadalmi elvárások, a nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiák, és ezek hogyan futnak lépten-nyomon feloldhatatlannak tűnő konfliktusokba, ahol csak találkoznak privát vágyainkkal, hétköznapi tapasztalásainkkal. Mert ezek a keretek jelölik ki azt, hogy egyáltalán miként gondolkodunk egy párkapcsolatról, hogyan választunk partnert, és ezzel a partnerrel hogyan képzeljük el nemcsak a szexet, de a közös háztartást, a közös életet. Ezek azok a keretek, amelyek kijelölik szűkebb-tágabb környezetünk elvárásait; azt, hogy milyen megjegyzéseket tesz ránk a szomszéd néni vagy az anyukánk, vagy épp szeretett párunk hogyan vélekedik arról, hogy milyennek kellene lennie az ő ideális kis feleségének. Nem utolsósorban pedig az is foglalkoztat, hogy ezek az elméleti keretek a valós társadalmi-gazdasági élethelyzetekben hogyan manifesztálódnak. Milyen lehetőségeink vannak elemelkedni a sztereotípiáktól, a társadalmi környezet elvárásaitól? Mennyiben áll módunkban az előttünk járó generációktól eltérő, szabadabb utat bejárni akkor, amikor 10-12 órát kell dolgoznunk a megélhetésért, amikor nincs egyenlő joguk a nemeknek sem a munkaerőpiacon, sem a konyhában? Ezekből a kérdésekből áll össze valamilyen terep, ahol elkezdhetjük keresni a válaszokat, melyek talán közelebb vihetnek minket ahhoz is, hogy mit is jelent egy párkapcsolatban, ha valami nem működik.

A család – hátizsákunk a múltból

Kivül-belől

leselkedő halál elől

(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,

az asszonyhoz úgy menekülsz,

hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,

meleg öl csal, nemcsak a vágy,

de odataszit a muszáj is –

(József Attila: Nagyon fáj)

Egész kicsi gyerekkoromtól mindig is vágytam a szerelmet. Úgy hittem, hogy ez az egyetlen értelme az életnek, az összes többi a tennivalónk. Iskolába járni, dolgozni, sütni-főzni, rendet rakni, bevásárolni, rokoni, baráti kapcsolatokat ápolni, csinálni a dolgunk, ahogy a hétköznapok megkívánják. De a szerelem az más. Az ünnep, ami kiszakít a mindennapok monoton ritmusából. A szerelem tényleg olyan, mint a tavasz. Erős, zsigeri, ismerős és mindig új. A testünkben munkál. És mindig volt valami formája is ennek a szerelemnek. Általában korombeli fiú, néha idősebb, sármos férfi. És néha valami egészen más. Valami formátlan, alaktalan, időtlen életenergia. Volt, hogy úgy éreztem, önmagamba vagyok szerelmes, a szavaimba, a fantáziába, ami ezt a képtelen, földtől elemelő állapotot képes előidézni. Úgy éreztem, magába a szerelembe vagyok szerelmes. Mert szerelemnek lennie kell, hiszen az adja meg a dolgok színét, szagát, értelmét. Ez tesz nővé, ebből tudom, hogy létezem, hogy szeretnek, és önmagam szerethetem. A szerelem mint valami titkos életelixír minden dolgok alfája és omegája. A szüleim gyermeki emlékezetem óta sosem voltak egymásba szerelmesek. Veszekedtek, kiabáltak, és egy napon a mamám elköltözött otthonról. Addig bírta, ami bírható volt, addig és nem tovább. Akkor aztán végre csend lett. Én megtanultam főzni, a házimunkát beosztottuk, a papám, az öcsém és én. És jöttek idegen asszonyok, akikkel már nem emlékszem, hogy milyen volt az apám viszonya. Szerelmes érintést, csókot csak filmben láttam, otthon olyan nem volt. Honnan keletkezett bennem akkor mégis ez az ellenállhatatlan vágy a szerelemre? Menekülés volt a hétköznapok nyomorúságából? Egy olyan idealizált világ, amiről elhittem a meséknek és a filmeknek, hogy valahol, valamelyik másik otthonban létezik?

Szerelem, kapcsolat, párkapcsolat, boldogság. Mit keresünk, hogyan keressük, miért hisszük oly sokan, hogy létezik egy illető, aki éppen ránk vár, hogy ez az illető éppen olyan, mint amilyennek évek óta képzeljük – álmaink férfija, álmaink asszonya? Miért gondolkozunk szükségszerűen kapcsolatban? Miért akarunk megházasodni? Miért akarunk gyereket? Látszólag triviális kérdések, amelyekre azonban nem is olyan egyszerű őszintén válaszolni. Mert ez a dolgok rendje? Mert a férfi nőt, a nő férfit keres? Mert társas lények vagyunk? Mert menekülünk a magány elől? Mert együtt könnyebb? Mert így tesznek a barátaink, a szüleink, és nem hisszük, hogy lehet másként? Hogy miért is hozunk meg bizonyos döntéseket, és azokat miért úgy tesszük, ahogy, az a legtöbb esetben meglepően esetlegesen történik. Életünk nagy lépései sokszor teljes mértékig reflektálatlanok maradnak: hiszen olyan magától értetődő, hogy szerelmesek leszünk ebbe vagy abba a szuperhelyes álomférfiba, aki reményeink szerint előbb vagy utóbb azért betoppan, és mert szép ábrándokat dédelgetünk arról, hogy milyen is lesz édesanyának lenni, mert a babák olyan cukik, és lesz házunk meg autónk meg mosogatógépünk meg kacsalábon forgó, tulipiros, boldogságos életünk. Vajon szoktunk-e gondolkodni azon, honnan is jönnek ezek a vágyak, álmok, gyönyörű ideák, amikor a mi gyerekkorunkban, a mi szüleinknél ez a tulipiros valóság talán nem is volt olyan megnyugtatóan idilli? Talán nem is volt benne annyi szerelem, szeretet, elfogadás, érzelmi és egzisztenciális biztonság, mint amilyen bizonyossággal meg vagyunk győződve arról, hogy egy kapcsolatban ideális esetben mennyi van ezekből. Mintha lenne valami egészséges boldogság-idill optimum szenzor a fejünkben, aminek az a dolga, hogy kiegyensúlyozza a bennünk dúló érzelmi disszonanciákat. Mintha az álmok, mesék, vágyak és ábrándok stabilan arra szolgálnának, hogy elhiggyük, létezik egy jobb, egy jó valóság, amiben a szüleink is szeretik egymást, minket – és minden a legnagyobb rendben van.

Hm, hiszen nem is olyan könnyű rendet tenni ebben a sokdimenziós „hogyan-is-teremtődik-a-családi-boldogság” kérdésben – pillant fel a kicsi lány babaházikójából. Mi minden játszik szerepet abban, hogy felnőttként milyen párkapcsolatot, milyen családi életet tudhatunk magunkénak? Mindenek előtt ott van a családi közeg, az otthon, ahonnan érkezünk, a maga kőkemény valóságával, minden jóval és rosszal, örömmel és fájdalommal. Ott van a szüleink mintája, ahogyan egymást és saját magukat szerették vagy nem szerették, ahogyan a családot elgondolták, ahogyan a boldogságukat megélték vagy elsiratták. Ott van az a családi környezet, amiben kisgyermekként formálódott bennünk az a felnőtt, aki majd párt keres és maga is szülővé válik. Ott van a gyermek, akit szerettek vagy nem szerettek, aki nyitottan szomjazta a felnőtt világ figyelmét, elismerését. Azután eszmélésünk első pillanatától kezdve – minthogy a család maga is társadalmi intézmény – ott van a külvilág, minden normájával, vélt vagy valós elvárásával. Ott vannak a gyerekmesék, a rokonok, a játszótér, a bölcsőde, az óvoda, a tévé, az internet és a rádió. És mindezek metszetében ott lapulnak a mi formálódó vágyaink is, ahogyan a jövőnket, majd a jelenünket képzeljük. A külvilág tündérmeséinek, az otthon felszabadító vagy fojtó légkörének valami fura keverékéből, elvágyódásból és kívánásból összeálló massza, ami majd későbbi döntéseinket meghatározza. De a felnőtt jelen sem kíméletesebb, a társadalom a maga nyomásával, mintáival egyáltalán nem marad az intim terek falain kívül, beleszól az életünkbe, meghatározza döntéseinket, és ami talán a legnehezebben tetten érhető, formálja vágyainkat. Ezért nehéz igazán szabadnak maradni, a saját belső vágyainkat meghallani, azokat megélni, a saját utunkat járni. És itt köszön vissza újra a családi környezet, ami egy életen át meghatározó, mert itt dől el, egész kicsi gyerekkorban, hogy milyen szeretet-elfogadás munícióval is indulunk. Hogy mennyire tudunk majd hinni, bízni önmagunkban, szeretni és elfogadni önmagunkat, ahhoz hogy azután képesek legyünk a külvilágot valóban külvilágként értelmezni, vagyis minden külső hatást, véleményt kritikával és távolságtartással kezelni. Na, de haladjunk szépen sorban: a kicsi lány kipillant a babaházból, és megkéri a mamáját, hogy mondjon el neki egy esti mesét.

A tündérmesék – egy másik hátizsák a múltból

A kisfiam nemrég múlt hároméves, már sokat járunk bábszínházba. Az első néhány alkalommal magam is megdöbbentem azon, hogy már az 1-3 éves korosztálynak szóló bábelőadásokban is szinte menetrendszerűen jelen van az a dramaturgiai elem, amikor a gesztenye-, sárkány-, halacska- vagy épp bárányfiú megtalálja a maga lány párját, szerelmesek lesznek, és a mese végére egy párt alkotnak. Azt is látom, hogy ezt a korosztályt ez a kérdés még ilyenformán nem nagyon izgatja. Ami fontos, hogy apa és anya szeretik egymást, de az is a családi biztonság miatt, nem azért, mert ők magukat párválasztó helyzetben képzelnék el. Egész egyszerűen itt kezd megjelenni a külvilág, a társadalom normarendszere, ezek az első szocializációs minták, amelyeket meglehetősen agresszíven és didaktikusan beépítenek a gyerekeknek kínált mesevilágba. Itt kezdődik az egész szerelem-romantika-párkapcsolat történet, nem ott és akkor, amikor fiatal vagy idősebb felnőttként majd meglátjuk azt az illetőt, akivel szerelembe esünk. Ebben a korai gyerekkorban már a tündérmesékkel kezd a fejünkben valami kép formálódni arról, hogy mi is az az idea, amit később is fáradhatatlanul követünk, keresünk. Nincs, aki ne ismerne számtalan mesét, amelyekben szinte ugyanazok a panelek ismétlődnek: a szépséges, várkastélyában passzívan, de lelkesen várakozó királykisasszony és a kitartóan akaró, igen daliás herceg, aki férfiasan megküzd sárkánnyal, találós kérdéssel, tűzzel, vízzel, mindenféle veszejtéssel – és azután rendre el is nyeri méltó jutalmát, a királykisasszony kezét és apja fele királyságát. Persze a kisasszony csinos, csillogó, hosszú haja van és drága ruhácskája, a herceg meg daliás, sportos, jól üli a lovat, és nem jön zavarba a fizikai próbatételektől. Ezekkel a mesékkel szerintem két nagy probléma van. Az egyik az idealizált és közben nagyon is reális elvárásként testet öltött világ, amit a mese kínál férfiak és nők cseppet sem változatos társadalmi szerepeiről. A másik pedig, hogy ezeknek a meséknek szinte mindig hiányzik a folytatásuk. Engem már kislányként az izgatott, hogy mi lett volna, ha Rómeó és Júlia nem hal meg. Mi lett volna öt, tíz, húsz év múlva? Mégis, milyen házasság lett volna belőle, mi lett volna a folytatás? Ugyanis ezek azok a mesék, amelyeket később sem tudunk elengedni, és amelyek nem engedik, hogy meglássuk azt a valóságot, ami már a miénk. Ezek azok a mesék, amelyek nem engedik, hogy kezünkbe vegyük a ceruzát, és elkezdjük megrajzolni a saját meséinket. Bár a felnőtt világban kicsit másképpen festenek a tündérmesék, álljon itt Mosonyi Aliz tollából két kedves és okos felnőttmese arról, hogy mennyire nehéz is sokszor felismerni a küszöbünkön üldögélő szerelmet:

„Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben a szekrényben, egy lyukas cipőben bujdosott a Birsképű Herceg. – Ki szeret engem? Senki – sóhajtozott. – Ki gondol rám? Senki. Ki mondja nekem, „kedves, kedves, kedves”? Senki.

Egy nap levelet kapott: „Kedves, kedves, kedves Birsképű Herceg! Csak rád gondolok. Szeretlek.” – Tréfa – gondolta a Birsképű Herceg, és még jobban sóhajtozott, és még jobban elbújt a lyukas cipőben. De másnap megint levelet kapott: „Nem tréfa.” – Nem? – gondolta a Birsképű Herceg. És ahogy ezt gondolta, már meg is kapta a harmadik levelet: „De nem ám!”

Akkor a Birsképű Herceg előjött a cipőből, hajóra szállt, és elhajózott. Bejárta az egész világot, járt Kínában, Indiában, meg Párizsban, de hiába, nem találta azt, aki a levelet írta, sehol nem találta. – Sehol nem találom – mondta végül, hajóját lehorgonyozta, és mászott volna vissza a lyukas cipőbe. De akkor megint kapott egy levelet: „Itt vagyok.” Körülnézett a Birsképű Herceg, és meglátta a Szerelmes Hercegnőt -, ült a szekrény sarkában, kezében toll. – Itt vagyok – mondta a Birsképű herceg. – Végre – mondta a Szerelmes Hercegnő. – Épp kifogyott a levélpapírom.” (Mosonyi Aliz: Szekrénymesék, 1985, Budapest, Magvető)

Vajon milyen élete lesz a szépséges királykisasszonynak és daliás hercegének jóval a hetedhét országra szóló lakodalom után? Lássunk egy lehetséges folytatást!

„Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben a szekrényben lakott egy Királyi Pár. A Királyné reggel, ahogy a szemét kinyitotta, máris veszekedni kezdett a Királlyal:

–         Hát nekem már kalucsnik között kell leélnem az életemet? Mi ez itt, ez a sok büdös esőkabát? Mik ezek a lyukas kalapok, ezek a fél pár kesztyűk, ezek a fertelmes sálak? Hát királyok vagyunk mink egyáltalán, vagy mik? Hol a vadászkastély meg az aranytrombiták? Hol a százszemélyes porcelán meg a felvonóhíd meg a főlovászmester? Hol vannak a daliás szobainasok meg hatlovas hintók meg hattyúprémes bársonypalástok meg a gyémántnyakékek meg a smaragdnyakékek meg a topáznyakékek? Topázokat akarok! Topázokat, topázokat, topázokat!

–         Hm, hm – mondta erre a Király, és kimászott a fiókjából.

Megmozgatta a lábujjait, megitta a kakaóját és elolvasta az újságját.

–         Bálok, estélyek, majd éppen itt, a lyukas kalucsnik között! – kiabált a Királyné. – Majd éppen itt keringőzünk gyertyafényben, itt isszuk a pezsgőt meg a limonádét, ide gyömöszöljük a zenekart, a hárfákat, a hegedűket, az aranytrombitákat! Én táncolni akarok! Táncolni, táncolni, táncolni!

–         Hm, hm – mondta erre a Király, és visszamászott a fiókjába, mert ilyenkor már esteledett.

–         Majd éppen itt, éppen itt, éppen itt! – kiabálta a Királyné, és aztán ő is visszamászott a fiókba. Elhelyezkedtek, kicsit mocorogtak erre-arra, megölelték, megcsókolták egymást, és aludtak szépen másnap reggelig.” (Mosonyi Aliz: Szekrénymesék, 1985, Budapest, Magvető)

Még mindig a család – vissza az első hátizsákhoz

A kicsi lány végighallgatja a meséket, kérdőn a mamájára néz, aki már kicsit feszült, mert a papa még nem ért haza, és össze kellene pakolni a konyhában is, de mosolyogva megsimítja kislánya arcocskáját; indulás aludni! Családunk az első állomás. Mindannyian jövünk valahonnan, és sokszor nem is tudjuk, vagy túl későn jövünk rá, hogy mennyire meghatározó is a családi környezet mindabban, ahogyan majd párt választunk, ahogyan a párkapcsolatunkban vagy szülővé válva magunk is követjük vagy elutasítjuk a gyermekként tapasztalt szülői mintákat. Ráadásul – bármennyire is mást sugall a felnőtt élet normarendszere – a lelkünkben nincs éles cezúra gyermekkor és felnőttkor között. Nincs egy meghatározott pillanat, amikor végérvényesen elfelejtünk gyereknek lenni – hiába az érettségi, a szüzesség elvesztése és bármiféle látványos beavatási szertartás –, amikor belépünk a felnőttek addig elérhetetlen világába. A gyermeket egy életen át magunkban hordozzuk, és ha nem kaptuk meg anno a szükséges szeretetet, akkor újra meg újra átéljük annak minden kínját, megaláztatását, nélkülözését, akkor is, amikor szerelembe esünk, és akkor is, amikor saját gyermekünket tápláljuk. Az, hogy hányadán állunk az önértékelésünkkel, benne van a kisugárzásunkban; már az első randin, mielőtt egy szót is szólnánk, árulkodnak róla a mozdulataink, és benne van abban is, ahogyan majd éppen azt a valakit választjuk. A nemi szerepekre és a társas együttélés megnyilvánulási formáira is az otthon zárt közegéből hozzuk a legmeghatározóbb mintákat. Itt látjuk először, mit jelent nőnek és férfinek lenni, mitől apa egy apa és mitől anya egy anya, milyen a családi munkamegosztás; ki hányszor mosogat, ki tölti be a mosógépet, ki írja össze a bevásárló listát. Az érzelmek kifejezésére is a családban látunk először példát. Arra is, hogyan történik a konfliktuskezelés, mennyire vagyunk empatikusak, mennyire tudjuk kifejezni, ha valami fáj, rosszul esik. A szülők közötti konfliktusokat és azok megoldási módjait nem csak az elhangzott szavakból olvassák ki a gyerekek. A szexualitással kapcsolatos alapvető kódokat is otthonról hozzuk. A saját kapcsolatunkban, saját családunkban is visszaköszön, hogy gyermekként láttunk-e ölelést, csókot, intimitást. Hogyan viszonyultak a szüleink a testiséghez, a meztelenséghez? Összerezzentek, szétrebbentek, ha intim pillanaton kaptuk őket? Volt nyílt beszéd szexualitásról, érzelmekről, vagy csak titkok és hallgatás? Volt összebújás, kitárulkozás, bensőségesség, vagy csak üzenetek a hűtőn? És a családból hozzuk az első meséket, mítoszokat, vágyakat is. Ott, abban a nagyon zárt, biztonságos közegben, a kiságyban, amikor odakuporodik mellénk az apukánk, anyukánk, és elmeséli azokat a tündérmeséket, amikből összeáll az első idealizált világ a fejünkben. De nem minden család ideális, ezért sokszor itt látunk először példát arra is, ha anya és apa nem szereti egymást, ha nem együtt alszanak, ha apa vagy anya máshova megy el, apa vagy anya bánt. Sokszor a családon belül érnek az első igazi traumáink, fájdalmaink, sérelmeink is. És bármennyire ismerjük is a hátizsákunk tartalmát, felnőttként sem mindig egyszerű azt könnyedén a sarokba letenni; a bennünk élő kisgyermek a legváratlanabb pillanatban felsírhat, enni kér, biztos ölelésért esdekel. A család a legmeghatározóbb közeg, de nagyon nehéz megjósolni, hogy a múlt eseményei hogyan hatnak majd a folytatásra. Sok olyan történetet lehet hallani, ahol a „nehéz gyerekkor” felnőttként erős pozitív motivációként jelenik meg; önismereti utakban, fokozottabb érzelmi óvatosságban, a párkapcsolattal szembeni igényességben ölt testet később. A bonyolultabb kezdés sokak számára mintegy magától értetődővé teszi, hogy egy jó kapcsolatért dolgozni kell, és segít abban, hogy az élet sodrásában szem előtt tartsuk, hogy a család, az érzelmi kapcsolat minden körülmények között az első helyen áll. De épp ilyen gyakran kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor rádöbbenünk, hogy kísértetiesen hasonlóan éljük az életünket, alakítjuk a kapcsolatainkat, mint ahogy azt a szüleink tették. A legnagyobb figyelem, önreflexió is kevés sokszor ahhoz, hogy elkerüljük ezeket a csapdákat.

folytatás nyomtatásban…