I. Könyv – Minden dolgok kezdete – gyermekből felnőtt, lányból asszony

“Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben a szekrényben egy szép Hercegnő nevelkedett. A hajában selyemszalag, a nyakában csillogó gyöngy, a ruhája bársony, csupa csipke, finom kis kezében két szál tulipán.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, állj egyenesen.

– Ülj egyenesen – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne bandzsíts.

– Ne kancsíts – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik –, ne izegj.

– Ne mozogj – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne piszkáld a füled.

– Az orrod – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne szürcsölj.

– Ne hörpölj – suttogott a másik.

–- Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne köpködj.

– Ne kapkodj – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne ugrálj.

– Ne bugrálj – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne locsogj.

– Ne fecsegj – suttogott a másik.

– Szép Hercegnő – suttogott az egyik tulipán –, ne nevess.

– Bableves – mondta a szép Hercegnő, és azon nyomban beleszeretett egy szegény kocsislegénybe, aki éppen arra járt, és azon nyomban férjhez is ment hozzá.”

 (Mosonyi Aliz–Háy Ágnes: Szekrénymesék[i])

 

Az első fiúmat tiltotta tőlem az apám. Két évvel volt idősebb nálam, az alattunk lévő lakásban lakott. Magasépítőnek tanult, és Simson motorral járt. Tizennégy éves voltam, és szerelmes. Titokban randiztunk, legtöbbször a lépcsőházban, de a bujkálás kreatívvá tett, úgyhogy elmondhatom, hogy az első szexuális élményeim minden tekintetben elég izgalmasra sikerültek. Szerettük egymást, megbíztunk egymásban, és kölcsönösen kezdők voltunk. Kezdők és kíváncsiak. Azt hiszem, hogy ez az indulás meghatározó volt a későbbi szerelmi életemre nézve is. Otthon azonban nem mentek könnyen a dolgok. Az apám egyedül nevelt minket az öcsémmel, meglehetősen ellentmondásos elvek alapján. Rám a radikális konzervatív, spártai elvek vonatkoztak. Maximálisan ki kellett merítenem a jó tanuló–jó sportoló, egyben a szemérmes jó kislány fogalmát, ami azért nem volt egyszerű. Mai fejemmel hálás vagyok a sorsnak és a zsigeri bölcsességnek, ami nem engedte, hogy a szabadulás reményében az első adandó alkalommal férjhez menjek. Ha csak a saját gyerek- és fiatalfelnőtt-koromra visszagondolok, azt látom, hogy mennyire nem könnyű összerakosgatni azt a rengeteg személyesen átélt kalandot, kudarcot, párbeszédet, könyv- vagy filmélményt, fantáziát, vágyképet, játékot, véletlenül elkapott jelenetet, ami mind valahogyan meghatározóvá lett a „nővé” válás bonyolult történetében. Most – hogy magam is szülő vagyok – érzem át ennek a jelentőségét: mennyi lényegtelennek tűnő részlet, törékeny fordulat játszik közre abban, ahogyan kislányból szexuálisan érett felnőtt nővé válunk. Számomra valahol itt kezdődik az, hogy a szex, a szexualitás és az anyaság hányadán is állnak egymással. Mert nem lehet anyaságról beszélni anélkül, hogy ne beszélnénk nőiségről, női mintákról, női szerepekről. Mint ahogy nem lehet anyaságról beszélni anélkül sem, hogy ne érintenénk a gyerekkort. Hiszen minden anya és apa először gyerek volt, anyaméhben ringó magzat, valahol egylényegű azzal a felnőtt emberrel, aki úgy döntött, hogy maga is szülővé válik. És a szülővé válás, sok más élmény mellett, elképesztő intenzitással hívja elő saját gyerekkorunkat, emlékeinket, érzéseinket, traumáinkat. És mert nem lehet szexualitásról beszélni anélkül sem, hogy ne akarnánk érteni, megérteni azt a folyamatot, ahogyan kislányból lépésről lépésre szexuálisan érett, vagy éppen csak érettebb nőkké, úgynevezett „felnőttekké” válunk.

 

„Tizenhat évesen költöztem el otthonról. A szüleim elváltak. Az anyámmal a mai napig nagyon ambivalens a viszonyom. Sosem adott nekem biztonságot. Mindig váratlan dolgok történtek, amik nekem nem voltak jók. Nem voltam fizikai, szociális biztonságban. Ezért az apámra is nagyon sokáig haragudtam, hogy miért hagy anyámmal abban a helyzetben. Ő egyébként egy idős apuka, negyvenen túl volt, amikor én születtem. Emlékszem, hogy büszke vagyok rá, hogy ő az apukám. Csak az volt a baj, hogy érinthetetlen volt. Én csodáltam, de lehetetlen volt közel kerülni hozzá. Amikor érintett, soha nem hagyta, hogy az hosszan tartson. Nem ment bele, felszínen maradt mindig. Ő tízévesen elvesztette a szüleit, talán félt, hogy egy érintéstől borzasztó fájdalom szakadna fel benne. Én csak hétvégeken voltam nála, tudtam, hogy két napom van arra, hogy begyűjtsem azt az érzelmi muníciót, ami kitart egy hétig. Éreztem, hogy nagyon jónak kell lennem ahhoz, hogy szeressen engem. Nem azért, mert nem szeretett. Csak mert távolságtartóvá vált, hogyha én nem tökéletesen feleltem meg az ő elvárásainak. Nem direkt, hanem valahogy indirekt módon. Egy picit hűvössé vált. Én meg ezt nem bírtam elviselni. Nem akartam, hogy az apukám hűvös legyen. Az anyukám nagyon sokat volt hűvös, azt akartam, hogy az apukám ne legyen hűvös. A szeretetet mindig ki kellett érdemelnem. Érdekes, hogy ez hogyan köszönt aztán vissza a kapcsolataimban. Mindig különleges férfiakat választottam, ahogy az apukám is különleges férfi volt… Hogy miért akartam az első gyerekemet? Megfelelésből. Azt gondoltam, hogy az a dolgom, hogy gyereket szüljek annak a férfinak, akinek a felesége vagyok. Hogy akkor vagyok méltó partner. Tizennyolc éves voltam akkor. Ő egy nálam tizennyolc évvel idősebb férfi, ő egy apa. Két évig vártunk a fiamra, nem értettük, hogy miért nem esem teherbe. Nem értettük, hogy azokból a szerelmeskedésekből miért nem születik gyerek. Én nem kívántam ezt a férfit, nem vonzódtam hozzá egyáltalán fizikailag. Nekem ő az apukám volt. Hogy miért voltam vele? Mert ő volt a Mesterem. Egy évig együtt dolgoztunk, és utána megkérte a kezem. Összekevertem a rajongást a szerelemmel. Biztonságot adott. Azt gondoltam, hogy ő egy felnőtt, én meg még nem vagyok az. És hogy a bizalom fontos, és a tisztelet. Én azért küzdöttem, hogy gyereket adhassak neki, és hogy ezt kibírjam. Nem értettem, hogy ez miért nem megy. Kétségbe voltam esve, hogy nem is vagyok igazán nő. Elkezdett bennem motoszkálni, hogy akkor leszek nő, ha gyerekem lesz. Azért is kellett ez a gyerek, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy nő vagyok. Hogy én ezt meg tudom csinálni…” (Stefi, 36 éves, két gyermek szellemi szabadfoglalkozású édesanyja)

 

Meddig tart a gyermekkor, és mikortól kezdődik a felnőtté válás? Mikortól válunk igazán anyává? Mindennek hol van az „eleje”? Nem tudom. Most azt gondolom, hogy ez egy igazi tyúk–tojás történet. Ahogy nagymamám a kilencvenes éveiben megfogalmazta az öregséget, „visszatekeredtem a gyerekkorba, kislányom”. Akkor nagyon megérintett, hogy ezt a szót használta, visszatekeredtem. Ezt érzem én is; egy végtelen, de folyamatos spirált, egy szűnni nem akarón pulzáló köldökzsinórt, amely éppúgy összeköti a gyermek magunkat a szülő magunkkal, mint ahogy ott lüktet benne anyáink, nagyanyáink minden tudása, öröme, bánata. Saját gyerekemet tanulva azt tapasztalom, hogy az emberi lét első „információi” nem a verbális üzenetek, még csak nem is az, ahogyan édesanyánk és apánk akar nekünk adni valamit: ölelést, gondoskodást, gyengéd szavakat. Ennél valami sokkal elemibb dologról van szó. Arról a rezgésről, vibrálásról, amit akaratunktól függetlenül folyamatosan bocsátunk ki magunkból, ahogy a köznyelv fogalmaz, amikor azt mondjuk, hogy egymásra vagyunk hangolva. A gyermek az első méhen belüli pillanattól szívja magába a külvilág ingereit. Olyan kódokat olvas, amelyeket az induló kommunikációs készlete lehetővé tesz. Rezgéseket, vibrációt. Ezzel kezdi el fogni a körülötte lévő világot már a mamája hasában. Vidámságot, stresszt, szomorúságot, agressziót, vágyat, szorongást vagy gyönyört – a legfontosabb és legelemibb emberi érzéseket a legtisztább nyelven így tanuljuk, még mielőtt egyetlen szót hallanánk, mielőtt egyetlen gondolat körvonalat rajzolna a tekintetünkben. Ezt tanuljuk először, és később, szülőként, tudattalanul is ezt tanítjuk meg először gyermekeinknek is. És ezek azok a zsigeri készségek, az az induló csomag, amely a szexualitásunk testi és társas minőségét is egyaránt meghatározza majd egy életen át. Erre rakódnak rá a tanult szerepminták, a társadalom és a kultúra normái, minden tárgyi tudás és egyéni tapasztalat. Ezek mind együttesen formálják bennünk a vágyat, az érzéseinket.[ii] Hiába válunk „felnőtté”, hiába tanuljuk meg, hogy mit szabad, és mit nem, hiába tudunk felnőtt módon navigálni a minket körülvevő világban, ez a kisgyermekkorban kapott alapkódkészlet mindig is kulcsfontosságú marad. Ez az alapkészlet lesz meghatározó legbensőbb vágyainkban. És azokban az alapbeállítódásokban is, hogy az életünkben mit, milyen mélységig merünk, illetve vagyunk képesek átélni, megélni. Abban, hogy mit keresünk a társas kapcsolatainkban, és ezt mikor, milyen módokon tudjuk, merjük, vagy nem tudjuk a másiknak jelezni. Ez az alapkészlet egy életen át közrejátszik abban, hogyan viszonyulunk a testünkhöz, a meztelenségünkhöz, de abban is, hogy mennyire vagyunk képesek egy másik emberrel közelségre, intimitásra.

 

„Az anyámnak volt egy szerelme az apám mellett, akivel akkor jött össze, amikor velem volt terhes. Úgy tudom, hogy egy ideig kérdés is volt, hogy ki az apám. Végig úgy volt velem terhes, hogy igazából ebbe a másik hapsiba volt szerelmes, és később mindig azt mondta nekem, miattam nem vált el az apámtól, és azért nem jött össze ezzel a férfival. Merthogy nekem ez így lesz jó, ha ők együtt maradnak. De nekem ez egyáltalán nem volt jó. Az anyu mindig iszonyatosan dolgozott. Én most utólag úgy látom, hogy a munka és a szeretője között rohangált, és néha hazajött, és közölte, hogy olyan vagyok, mint az apám. Nyilván kicsit sarkítok, de valahogy így történt. Ez ráadásul nem egy futó kaland volt, ez a férfi huszonöt évig volt a szeretője… Én már az oviban, iskolában »problémás« gyerek voltam. Az anyámnak mindig is az volt az üzenete felém, hogy ugyanolyan vagyok, mint az apám. Ez azt jelentette, hogy nem vagyok nagyon »jó fej«. Az már, gondolom, hogy aggódás volt részéről, hogy mindig azt mondta, hogy emiatt engem nem fognak szeretni, nem lesznek barátaim. Én ezt tökre elhittem neki, és aztán be is igazoltam később. Sikerült elérnem, hogy az egész iskolából kiközösítsenek, és mindenki utáljon. Utólag visszanézve, mindent megtettem, hogy az anyám ígéretét beváltsam. Nagyon furcsa, hogy a kapcsolataimban például sokszor azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Csak olyan fiúkkal tudtam a szexben is felszabadult lenni, akikhez képest valamiért jobb voltam. Az első ilyen élményem például tizenkét évesen egy lovastáborban egy cigányfiú volt. Emlékszem, vele minden nagyon jó volt. De szerintem ebben benne volt az is, hogy én hozzá képest »nagyon jó« voltam. Városi fehér lány, meg minden. Később is olyan fiúkkal voltam felszabadultabb, akik valahogy nem voltak elég okosak meg szépek. A nővérem például hozzáment egy ronda, buta törpéhez, és tőle szülte az első gyerekét.” (Kamilla, 31 éves, kommunikációs szakember, két gyermek édesanyja)

 

Eric Berne Szex a szerelemben című könyvében aszerint osztályozza kapcsolatainkat és egymás iránti érzéseinket, hogy a bennünk lakozó szülő, felnőtt és gyermek közül épp mikor, melyik kerekedik bennünk felül. Az emberi személyiséget eszerint egy olyan, három részre tagolódó egységként kell elképzelnünk, ahol minden emberben három különböző, háromfelé húzó személy lakozik. Pont a szexben ez a három személyiség-elem bennünk gyakran nagyon keresztbe dolgozik. Ez a három ember: a Szülő(k), a Felnőtt és a Gyerek, ők, akiket jártunkban-keltünkben mindenhová magunkkal cipelünk. Ebből a hármasból első A SZÜLŐ. Ő az a személy, aki állandóan a megmondja, hogyan kell viselkednünk, jók vagy éppen rosszak vagyunk, különbek vagy reménytelenebbek, mint a többi ember. A fejünkben lakozó Szülő minden cselekedetünket folyamatosan szerkesztői üzenetekben kommentálja, ahogy azt minden rendes szülő is teszi. Ha a belső Szülőnk, vagyis Szülői énállapotunk szólal meg, előszeretettel használ olyan szavakat, mint „nevetséges”, „éretlen” vagy „gyerekes. A második meghatározó figura bennünk A FELNŐTT. Ő a józanságot képviseli. Akár egy számítógép, információkat vesz fel a külvilágból, és ésszerű megfontolások alapján eldönti, hogy mit, mikor és hogyan fog csinálni. Ez nincs összefüggésben az életkorral – hiszen már a csecsemők is képesek ésszerű döntések meghozatalára. A Felnőtt ügyel arra, hogy tekintélyén ne essék csorba. A Felnőtt, aki sosem hibázhat, nem válhat nevetségessé, nem lehet gyenge. És a személyiségünk talán legérzékenyebb része is egy életen át jelen van bennünk: ő A GYERMEK. Arra figyelmeztet bennünket, hogy mindannyian hordozunk magunkban egy kisfiút vagy egy kislányt, aki valaha mi voltunk. Mint ahogy a gyermekek is igen különbözőek lehetnek, a Gyermeki énállapotok sem egyformák; olyanok, amilyenek mi voltunk életünk egy bizonyos szakaszában. Fontos lenne megértenünk –mondja Berne –, hogy nem feladatunk a Gyermeket megrendszabályozni vagy háttérbe szorítani, mert lehet, hogy éppen személyiségünk legkitűnőbb részét károsítanánk vele, azt, aki megfelelő bánásmód mellett spontán, kreatív, okos és szeretetteli, akárcsak az igazi gyermekek. Sajnos az igazi gyermekek szoktak konokul, követelőzően, tapintatlanul, sokszor kegyetlenül is viselkedni, így személyiségünknek ezzel a részével nem mindig vagyunk képesek simán boldogulni. Tekintve, hogy Gyermeki énünk nem fog tágítani mellőlünk hátralévő életünk során, legjobb, ha tudomást veszünk róla, és megpróbálunk jól kijönni vele.[iii] Amíg a bennünk lakó felnőttnek az a dolga, hogy megismerje a világot, különösen annak fizikai oldalát – hogyan kell autót vezetni, befizetni a számlákat, mikor célszerű kihívni az orvost –, addig a gyermek figyelme a felnőttekre irányul – mondja Berne –, mert élete és sorsa elsősorban az ő kezükben van. Tudnia kell, kiben bízhat, kivel legyen óvatos, kitől számíthat kedvességre. A Gyermek ugyan mindig velünk van, de nem mindig halljuk és értjük a szavát. A felnőtté válás során elfelejtjük ezeket a képességeket, és önismereti tréningek, képzések, sok-sok év tudatos tanulás kell hozzá, hogy felnőtt fejjel próbáljuk mindezt visszaszerezni. Én gyakran tapasztalom, hogy az örömteli, kiegyensúlyozott anyasághoz éppúgy, mint a szexualitáshoz, ezekre a tiszta, sokszor már eltemetett gyermeki képességekre lenne a legnagyobb szükségünk. Ahelyett, hogy felvennénk a felelősségteljes, hibáktól mentes, megfontolt döntéseket hozó „felnőtt” és „szülő” arcát, talán pont ennek a valaha volt gyermeknek lenne érdemes több teret engednünk. Aki birtokában van még annak a tudásnak, hogy kiben bízhatok, kivel leszek képes megteremteni az intimitásnak azt a fokát, amelyben mind testileg, mind lelkileg merek, merhetek elég meztelenné válni. Amelyben képes vagyok őszintén, előítéletek nélkül figyelni a másikra. Amelyben merhetek adni és elfogadni. Az én tapasztalatom az, hogy az életünk biztonságos és intim tereiben felnőttként is érdemes megtalálni és kamatoztatni ezt a „gyermeki” tudást. Talán ez a legnehezebb és a legproblémásabb ügy is egyben. Hiszen ha megidézzük a bennünk lakó gyermeket, akkor az egyben ugyanaz a gyerek lesz, aki annak idején sérelmeket szenvedett el, aki nem kapott elég szeretetet, figyelmet, megerősítést, aki – akár családja körében is – magányt, elhagyatottságot élt meg. A gyermek, aki a mai napig ugyanolyan érzékeny, sérülékeny. De talán a felnőttlét nagy előnye – ha valami –, hogy ennek a bennünk élő gyermeknek viszont most már reális esélye van arra, hogy megszűnjön a kiszolgáltatottsága. Sokszor szokták kérdezni tőlem, hogy mit gondolok a felnőttkorról. Én a magam életében szinte eszmélésem óta mindig is felnőtt szeretettem volna lenni. Nem szerettem óvodába járni, az általánost gyűlöltem, mindig felnőtteset játszottam, erre a koromra vágytam. A felnőttséghez én mindig is az önrendelkezést és a szabadságot vizionáltam. Nem akartam kiszolgáltatott lenni. Nem akartam érzelmileg és fizikailag függő helyzetben lenni. Szabad akartam lenni. Számomra ma is ezt a szabadságot jelenti felnőttnek lenni. Egyáltalán nem nyomaszt a magamért és a szeretteimért érzett felelősség, hogy olykor döntenem kell, hogy a magam ura vagyok. Sőt, mindezek a dolgok adják az erőmet, a biztonságomat. Számomra valamilyen paradox módon a felnőttlét – és ebben hangsúlyosan maga az anyaság – azt jelenti, hogy végre megélhetem a gyermeki életem minden pozitív aspektusát, amire gyermekként sosem volt lehetőségem. És azt is, hogy anyaként képessé váltam arra, hogy gyógyítsam magamban mindazt, amit gyerekként hosszú éveken át tehetetlenül hordoztam. Ahogy egy este elnéztem a kisfiamat, amint a szőnyegen párnák között heverve az apjával zenét hallgatnak, ahogy éreztem ennek a képnek a borzalmas törékenységét, felállítottam a jól működő család naiv, házi algebráját. Mi kell elsődlegesen ahhoz, hogy a gyerekem egészségesen fejlődjön lelki, érzelmi értelemben? Szeretet. Mi kell ahhoz, hogy én mint anya maradéktalanul megadhassam mindazt az szeretetet, érzelmi muníciót, amire a gyerekemnek szüksége van? Ahhoz, hogy tudjak jó anya lenni, ahhoz mindenekelőtt mint nőt, mint embert, szeretnem kell önmagamat.

 

„Azt érzem, hogy a kislányom megformált, tényleg nagyon megformált. Rengeteg gyengédséget, bizalmat és biztonságot ad. Női erőt ad vissza. Egyfajta stabilitásom van most már a nőiségemben, nem függök egy csomó mindentől, amitől függtem sokáig. Hogy hogyan nézek ki, milyen a testem, tetszem-e. Most már ezek valahogy belülről táplálkoznak.” (Stefi, 36 éves, két gyermek szellemi szabadfoglalkozású édesanyja)

 

Szexualitással foglalkozó szakemberek, pedagógusok, nevelők azon vitatkoznak, hogy hány éves kortól kell a gyerekek szexuális nevelését kezdeni. Én a „mikor” helyett inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy gyermekünk megszületésétől kezdődően mik azok a dolgok, amelyek kellenek egy fiú- vagy lánygyermek egészséges és kiegyensúlyozott szexuális szocializációjához. Azt, hogy milyen – nem feltétlenül konkrét szexuális tartalmú – nonverbális üzenetek, kulturális és szerepminták, generációs örökségek játszanak ebben szerepet az első magzati pillanattól kezdve. Én azt tapasztalom, hogy ha árnyalt képet akarunk festeni erről a folyamatról, hogy ha felelősen akarunk felnőttként, szülőként ebben a kérdésben gondolkodni, vagy ha csak meg akarjuk érteni a saját életünk egyes mozzanatait, akkor szinte kötelező elszakadnunk a különböző szakmák sémáitól és egyszerűsítő magyarázataitól. Akkor igenis kell vennünk a bátorságot, hogy belépjünk ebbe az átláthatatlannak tűnő, szövevényes labirintusba, ami nem ott kezdődik, hogy felnőtt a gyerekem, adjak-e neki óvszert. A mi egyedi történetünket kell ehhez ismernünk, amelyben saját életünk, szerelmeink, családi és baráti kapcsolataink, testi és lelki élményeink mind-mind üzennek valamit a gyerekeinknek is.

 

A nagymamám kilencvenkilenc évesen halt meg. Megadatott, hogy ott lehetettem vele az utolsó éjszakán. Félek a haláltól, nem vagyok rá felkészülve, ezért szorongtam, mert tudtam, hogy ezek az utolsó órák. Mindennél jobban szerettem őt, így nem is volt kérdés, hogy én kísérjem-e el ezen az úton. Ekkor néhány napja már nem beszélt, a szeméből olvastam, és jobb kezének szorításaiból. Az esti tisztálkodás után az ápolónő ellátott tanácsokkal, és magunkra hagyott minket. Arra számítottam, hogy este szépen elalszik, és nem ébred fel reggel. Nem aludt el, egész éjjel nyitott szemmel feküdt, várta a halált, ami lassan, csak reggelre érkezett el. Feküdt mozdulatlan, szemében néha megjelent egy könnycsepp, tudta, hogy nincs egyedül. Kicsi teste viszont dolgozott. Lélegzett, hullámzott, lüktetett. Olyan volt, mintha meg akarná szülni a halálát. Ahogy teltek az órák, az éjszaka bezárt minket egy tökéletesen időtlen, mélységes csöndbe. Önkéntelenül is a kisfiam születése, a szülés éjszakája jelent meg előttem. Olyan volt ez a haldoklás, mint egy vajúdás. Egy hosszú, önmagába vissza-visszatérő tánca testnek és léleknek. Csak ültem ott, tanácstalanul, beszéltem magamnak, szorítottam a kezét, és potyogtak a könnyeim. Míg reggel egyszer csak váratlanul behunyta a szemét, összeszorította az arcát, kipréselt egy könnycseppet, és nem lélegzett többé. Egyetlen, szinte észrevétlen, csöndes pillanat volt. Megszült. Kipréselte a test az életet. Ekkor értettem meg, ekkor állt össze számomra, hogy egyetlen nagy mesében vagyunk, én és a nagymamám. Ekkor értettem, hogy a halál épp olyan, mint a születés. Egyszer volt, hol nem volt – kezdődik minden mese, minden emberi történet. A mesék, amelyeket gyermekkorunkban hallgattunk, és most a mi gyermekeinknek mesélünk tovább. A szüleinktől kapott történeteket mi is szülőként adjuk tovább. Most azt érzem, hogy a világon csak egyetlen történet létezik, amelyben egyszerre vagyunk szereplők és mesélők. Ezt a körbeforgó történetet szőjük tovább tettekkel és szavakkal, ez az eleven kötelék szövi össze az egymásra következő nemzedékeket. Ha meg akarjuk érteni, hogy mindez hogyan működik, nem tehetünk mást, mint hogy egy tetszőleges ponton belemerülünk e végtelen folyamba.
Nő, anya, szerető – anyaság és szex; a könyv 2013-ban a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg Budapesten.

A szöveg közlése folytatásokban következik.

Későbbiekben a szöveg mellett szereplő illusztrációk nem mindegyike szerepel a könyvben.