– HVG Pszichológia 2013 február

Szenvedélyesnek mondjuk azt, ami nem ésszerű, racionális vagy logikus. Logikus az ész, az élet, a világosság, a kozmosz, a harmónia, a mennyeiség, az egyetemesség és a szabályosság. A szenvedélyesség pedig a téboly, a halál, a sötétség, a káosz, a diszharmónia, a mélység, a sajátosság és a változandóság – hangzik a szenvedély egyik meghatározása. Ebből az idézetből engem nem csak az ész és érzelem szembenállása, de a szenvedély kizárólagosan negatív színben való feltüntetése is legalább ennyire foglalkoztat. Mert bár a francia felvilágosodás filozófusának Diderot-nak tulajdonított gondolat is jelen lehetne a köztudatban, miszerint „bár únos untalan ócsároljuk a szenvedélyeket, minden emberi bajért őket okoljuk, mintha elfelejtenénk, hogy összes örömeinket is nekik köszönhetjük” – mégis különféle szenvedélyeink megítélése mintha a mai napig meglehetősen ambivalens lenne.

Értelem és érzelem

Szenvedélyeink száma és formája rendkívül sokféle, mint ahogy igen sok tudomány sokféle nyelven és paradigma szerint próbálja értelmezni és osztályozásnak alávetni őket. Mégis, ha elkezdjük feltérképezni a szakirodalmat, akár csak ha a szenvedély különféle definícióit nézzük, legtöbbször mint fenyegető, mindent elsöprő emberi érzelem jelenik meg. Valami, ami beférkőzik az akaratunkba, uralkodik rajtunk, ami józan belátásaink ellen való. És, hogy ez mennyire nem csak az elméleti fogalmak szintjén létezik, elég arra gondolnunk, hogy „szenvedély” szavunk általában milyen összefüggésekben szokott megjelenni: szenvedélybeteg, függő, szenvedélyei rabja és hasonlók. A szerelmi szenvedélyek természetét illetően a helyzet ráadásul még komplikáltabb. Ma mintha egyszerre lenne kötelező szenvedélyesnek, érzékinek lennünk, miközben a szenvedély megítélése továbbra sem vesztett semmit ambivalens természetéből. A szenvedély vonzó és kívánatos, de legalább ennyire félelmetes, veszélyes is. Nemrég került a kezembe egy népszerű magazin cikke, miszerint kiábrándítóak a szexuálisan bevállalós nők. A cikk azt tárgyalja, hogy a férfiak számára miért visszatetsző, ha egy párkapcsolatban partnernőjük – eleget téve a férfifantáziáknak – a valóságban is szenvedélyesen érzéki, nem csak a konyhában virtuóz, de az ágyban is levetkőzi a jólneveltség álarcát és nyitott mindenféle szexes malacságra. Még, ha el is tekintünk attól a ténytől, hogy a cikk mennyire általánosan és sematikusan nyilatkozik nők és férfiak érzelmeiről, reakcióiról, szokásairól és párkapcsolati preferenciáiról, elgondolkodtató, hogy miért tálalják ennyire negatívan, megkérdőjelezve a „rendes nők” szexuális szenvedélyét, és, hogy mi a média szerepe abban, ahogy a szexuális, érzéki szenvedélyekről gondolkodunk.

Pusztító vagy építő?

A Magyar Katolikus Lexikon szerint a szenvedély az érzéki vágyóképesség felindulása, az emberi psziché természetes összetevője, mely átmenetet és kapcsolatot biztosít az érzékelhető élet és a lélek élete között. Nekem már csak azért is tetszik ez a szenvedély-felfogás, mert ebben nem az hangsúlyos, miszerint ki vagyunk szolgáltatva valami rajtunk kívülálló, irracionális és pusztító erőnek, hanem kifejezetten pozitív szerepe van a szenvedélynek. Ha a magam életében sorra veszem a szenvedélyesnek tartott pillanatokat, azok voltak, amikor belső erőimet teljesen szabadjára engedtem. És ez az erő nem feltétlenül pusztító – bár ezt a potenciált is kétségtelenül hordozza. Viszont egészen biztos, hogy felszabadító és megerősítő. Szenvedélyes pillanataimban nem érdekel a külvilág véleménye, nem kapnak hangot a belső elvárásaim, lehullnak a gátlásaim, és nem kerül túl sok bejegyzés a határidő naptáramba. Ilyenkor a tervek, feladatok helyét a vágyaim, érzelmeim veszik át. Ha őszinte vagyok magamhoz, nekem kifejezetten szükségem van arra, hogy az ilyen időszakok időről időre megjelenjenek az életemben. Ilyenkor vagyok képes ugyanis elengedni a biztonság illúzióját adó tudati kontrollt, és átengedni magam valami mélyebb, „zsigeri” irányításnak. És bár itt kínálkozna, hogy ilyenkor „ösztönössé”, irracionálissá válok, sokszor érzem azt, hogy ez a fajta kontrollvesztés csupán másképp racionális, bizonyos belső tudások, bölcsességek is csak ilyen állapotban tudnak aktiválódni. Csak ilyenkor vagyok képes komolyan változtatni életem berögzült rutinjain, kényszeres szokásaimon. Számomra a szenvedély megélésnek pillanatai az igazán őszinte, autonóm létállapotok. A szenvedély az én felfogásomban a személyesség megélése, amikor én magam képes vagyok ott, abban a pillanatban száz százalékig jelen lenni. Mindemellett olyan erővel bír, ami hordozza a továbblendülés energiáját. És ez éppúgy lehet fájdalmas, mint örömteli. Mint ahogy persze a szenvedélyben valóban van valami kiszámíthatatlanság, tervezhetetlenség, ami bármilyen váratlan irányba is sodorhatja az életünket. Kétségtelen, hogy a „szenvedély logikája” nem a józan, társadalmi létezés megfontoltságait tartja szem előtt. A szenvedély könnyen tehet bennünket szalonképtelenné, mert alapvetően „nem rendes viselkedés”. Nem véletlen használjuk a szenvedélyeiknek élő emberekre, hogy őrültek, betegek, gyerekesek vagy perverzek. Mert a szenvedélyeinknek élni – legyen az bármi – valahol kimutat a társadalmi normák rendszeréből.

Instant erotika

Mit kezdjünk akkor mégis azzal, hogy minden médiatermék az érzéki szenvedélyt hirdeti fennhangon? A reklámoktól a romantikus filmekig szinte minden arról szól, hogy hogyan tépjük le foggal a vágyott nőről a bugyit. Minden a meztelenséget, a vágyat kínálja, gerjeszti, ettől féltik aggódó szülők felcseperedő gyermekeiket. Itt van a csavar a történetben. Például a média, mint a társadalmi normák mechanizmusának egyik hangsúlyos eleme, valójában nem tesz mást, mint előre csomagolja, címkézi, fogyaszthatóvá teszi végtelenül gazdag és sokszínű emberi vágyainkat. Minden gondolatunkat, rezdülésünket előre kitalálja, rendszerezi, ezen keresztül természetesen azt is közvetíti, hogy az adott társadalom normarendszerében mi elfogadott és mi nem az. Látszólag vágyat gerjeszt, de valójában nem ad teret, lehetőséget sem annak, hogy mindenki kitalálhassa, hogy neki, pont neki, mi lenne a kedvére való. Ahogy a gyerekemen látom, ha játékboltok közelében van, akkor automatikusan a felkínált játékok izgatják. Ha ezektől távol kerül, akkor a kavicsok, fadarabok, utcán szedett „kincsek” hirtelen elképesztő gazdagsággal kelnek életre teremtő fantáziája révén. A tévében, moziban, sajtóban, előre gyártott vágy, erotika, szenvedély-csomagokat láthatunk, amikben adott, hogy nőként és férfiként, egyedülállóként vagy családosként, fiatalként vagy öregként milyen szerepelvárásoknak kell megfelelnünk. Mitől lesz szexi a testünk, milyen mozdulatsor, pillantás, tevékenység vagy szókapcsolat minősül vonzónak, érzékinek. Ha véletlenül mi mégis valami másra vágynánk, azzal valami baj van, nem normális, beteg vagy perverz. Amit mi szexualitásnak hívunk, valójában a szex előíró, normatív mechanizmusa. Mert a valódi szex, szenvedély, erotika – minden, ami valóban az érzelmeinkről, a testünkről és a lelkünkről szól – az személyes, egyedi, semmihez és senki máséhoz nem hasonlítható. Ahogy egy férfibarátom arra a kérdésre, hogy mi a szenvedély, azt a választ adta, amikor egy macsó csupaszon pucsít a kedvesének, na, az.

Szabadság, szerelem

Emlékszem, mennyire magam is zavarban voltam még egyetemista koromban, hogy egy kalandomról én magam mit gondoljak. Nem volt igazán szerelem, de „rendes” egyéjszakás szexuális kaland sem, érzelmileg és erotikus jellegét tekintve se volt sehova sem besorolható az alapján, amiket akkor normálisan követendő mintáknak gondoltam. Egy nyári éjszakán egy helyes sráccal ültünk egy padon, csókolóztunk és ő a hónom alját simogatta. Életem egyik legerotikusabb élménye volt, és mai fejjel azt hiszem részben emiatt a besorolhatatlanság miatt. Mert már ott sem akartam se többet se kevesebbet, mert nem is tudtuk, és nem is akartuk magunkat se kategorizálni. Ez érzelmileg és erotikusan is elképesztően felszabadító volt. Csak a mi, megismételhetetlen történetünk volt, senkivel nem volt sem előtte, sem azóta hasonló. Mint ahogy minden szerelemélményünk más és más, ugyanazzal a partnerrel sem leszünk képesek ugyanazt átélni egy második, harmadik alkalommal. Mi értelme lenne akkor másokhoz hasonlítani magunkat, bármiféle séma, szabály, norma alapján elgondolni az életünket? Bruno Bettelheim Az elég jó szülő című könyvében ír arról, hogy mennyire is értelmetlen az a sok gyereknevelési tanácsadó könyv, hiszen az élet annyiféle egyedi esetet tartogat számunkra, a gyerekünk – ahogy mi magunk is – senki máshoz nem hasonlítható önálló személyiség, csak mi magunk tudhatjuk legjobban, hogy mikor mit kell tennünk az adott helyzetben. És hiába van így, valamiért mégsem bízunk a gyerekünkben, és magunkban eléggé ahhoz, hogy a saját utunkat játjuk. Pedig a szakértői tanácsok, normák, előre kész „életvezetési csomagok”, bármennyire megnyugtatónak tűnnek is, azt az érzetet keltve, hogy segítségükkel képesek leszünk kizárni az élet félelmetes kiszámíthatatlanságát és esetlegességét, valójában csak elszigetelnek bennünket saját életünktől. És most teljesen mindegy, hogy az élet mely területéről beszélünk, hogy mit akarunk személyessé és egyedivé tenni, a munkánkat, a szexuális életünket, az erotikus vágyainkat, a családi időbeosztásunkat, a gyerekünk nevelését. A szenvedély, ha úgy tetszik, nem más, mint határozott jelenlét a saját életünkben.