Forget about sex
még néhány utolsó gondolat Lars von Trier Nimfomániás című filmjéhez
Lars von Trier Nimfomániás című filmje nekem fontos film. Ez az a film, amit lehet szeretni és lehet nem szeretni. Lehet belőle hiányolni az érzelmeket, a már jól ismert erotikus esztétikát. Lehet benne nem szeretni a markáns hangot, a brutális sarkításokat, a félbehagyott mondatokat, a meztelenséget, és persze a nemi szervek irritáló látványát. És ilyenkor lehet megnézni más rendező más filmjét. Ez senkinek sem kötelező. Az azért hamar kiderül, hogy azoknak is megvan róla a véleménye, akik nem is látták… mégiscsak tud ez a film valamit. Nyomot hagy; kérdéseket, nehezen kezelhető belső feszültséget.
Nekem nem a szex volt zavarba ejtő. Bennem az első hosszan tartó kérdés Joe arca volt. Miért nincsenek ennek a nőnek érzelmei? Hol a szenvedélye? Miért nem szenved, élvez, rajong, bőg, miért nem látszik az arcán, hogy mi zajlik benne? Aztán szép lassan összeállt bennem valami. Talán épp az Uma Thurman alakította családi jelenet kapcsán. Az olyan volt mintha egy Ionescu drámát látnék. Úgy abszurd, hogy közben pontosan életre keltek bennem gyerekkorom emlékei. Ahogy a szülők pakolásszák a gyerekeket önzéstől túlfűtött szerelmi drámáikban. Nem lehet, hogy az érzelmek láthatatlansága épp ennek a túljátszott drámának a másik oldala? Joe egész egyszerűen nem azt mutatja, amit megszoktam látni? Amivel könnyen tudnék azonosulni? Ami könnyen érthető lenne, mert éppen ugyanolyan, mint egy kamaszlány, egy fiatal nő, egy férjes asszony, egy anya általában? Amire én is nevelve voltam? Joe közömbös. Joe unott. És ez irritáló. De miért őt utálom, amikor azt a világot is utálhatnám, ami iránt közönyös? Nem lehet, hogy az őt körülvevő világ pont ennyi őszinte érzelem kiváltására alkalmas? Csak Joe nem a drámai nagyjelenetek nyelvén, nem a megszokott, gyöngykönnyeket elmorzsoló szenvedélyes hősnő arcával, nem Cathrine Deneuve rezzenetlen, örök szépségével kommunikálja, hogy basszátok meg, nem kérek az alázatos nőszerepből, nem akarok szeretettelen feleség lenni, őszintétlen anya, boldogtalan ember. A testével mondja el, befelé beszél, nem halljuk, ahogy sokszor minket sem hall senki.
Mint ahogy nem igaz, hogy nem voltak érzelmek és bensőséges kapcsolat ebben a filmben. Az egész filmet végigkíséri az apjával való finom, érzékeny, szeretetteli viszony. Ami számára a legfontosabb, egy életen át tartó. Az én értelmezésemben ez a szeretet-kapcsolat jelenti az önmaga keresését, a fája keresését, a végtelen sétákat az erdőben, a parkban, bent, a belső végtelen térben. Megértem, hogy zavaró, hiszen nem ahhoz szoktunk, hogy mindezt így lássuk. Bár most igen divatosak az önismereti kurzusok, minden ami az önazonosságról szól. Pszichológus, zárt és nyitott csoportok, meditáció és családállítás. Mindannyian ekörül bolyongunk, de szeretjük ezt egy kicsit mutatósabb, elfogadhatóbb ruhába öltöztetni. Az önazonosság keresésének ez a láttatása, hogy ez lehet ennyire kompromisszummentes, kegyetlen és sokszor szociálisan elidegenítő folyamat, az azért nagyon nehéz. Maradjon ez csak szépen mindenkiben legbelül, kínlódjon vele, aki nagyon akar, én meg inkább elviselek még egy családi karácsonyt; káposztaszag és beigli, és a már megszokott-ismerős visszafojtott gyűlölet. Szóval nekem nagyon is a „forget about love” alcím körül forgott minden ebben a filmben. Ez volt az, ami megmozgatta a lelkemet, az agyamat.
És továbbra sem változott a véleményem Lars von Trier utóbbi filmjeiről, amelyekről szokták mondani, hogy mű, mache, üres, sznob. Nekem épp az ellenkezői: abszurd, éles, okos, realista. De ami engem leginkább megérint, az a végtelen kiábrándultság, ami ezekből a filmekből árad. Lars von Trier ebben a világban nem látja már a jót, nem hiszi el, hogy van olyan út, aminek a végén a kölcsönös tisztelet, őszinte szeretet és elfogadás áll. Ami engem legjobban felkavar Lars von Trier filmjeiben, hogy mintha már nem hinne az emberben. Azt érzem, hogy egy nyelvet beszélünk, amikor a társadalom képmutatásáról van szó, ahogyan én érteni vélem a társadalmi és kulturális normák bennünk munkáló erőit. Hogy mennyire is nehéz kibújnunk szűkebb-tágabb környezetünk elvárásai alól, ezt mennyire is az anyatejjel szívjuk magunkba. Hogy mennyire nehéz már azt a bizonyos belső hangot meghallani, mennyire fájdalmas az a keresés, ahogy önmagunkba haladunk egyre jobban be és be, egészen a zsigerekig. És akkor kezdünk el nem egy nyelvet beszélni, amikor a filmben Joe megszólal. Amikor elbeszéli a történetét, de végül mégsem nyer feloldozást. Úgy tűnik, hogy meghallgatásra talál, hogy a filmet narráló beszélgetésben nem a szexualitása, hanem emberi értékei alapján ítéltetik meg. De a gyóntató pap maga is elbukik. Az emberi természet ezúttal (sem) a nagyszerűségében mutatkozik meg. És ezen a ponton beszélünk Lars von Trier meg én nagyon más nyelvet. Én még hiszek, akarok hinni a jóban, a változás lehetőségében, az emberben, a szeretetben. Ezért csinálom ezt a munkát, ezért gondolom, hogy érdemes az embert keresni, az érzelmeket; megérteni a hiányt, a félelmet, a fájdalmat. Ezért gondolom, hogy a szexualitás egy olyan dimenziója az életünknek, amiben mindez per se testet tud ölteni. Egyben olyan erőforrás, olyan terep, ahonnan el is lehet indulni, ahol képesek lehetünk kapcsolódni önmagunkkal és másokkal.